Lisette - 29. rész

 Sziasztok! Először is hatalmas nagy köszönet mindenkinek személy szerint, aki beleolvasott a Lisette-be, de a  legnagyobb köszönetet azoknak szeretném mondani, akik elejétől a végéig nyomon követték Lisyt és ott voltak vele minden jó és rossz pillanatban egészen addig, míg újra rendbe nem jöttek a dolgai Jensonnel...
Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien (a látogatók és a Google-keresések alapján elképesztően sokan) érdeklődtetek/olvastatok. Nagyon nagyon köszönöm <3
Hétvégén már új design-új sztori :)))
Ti vagytok a legjobbak !!! <3 <3 <3
ui: annnyira nagyon nagyon nagyon jólesne ha legalább most, a legutolsó résznél hagynátok pár komit, hogy mi tetszett-nem tetszett a történetben és hogy kinek melyik pillanat volt a kedvence... ^^ légyszi :))






Egy év múlva...


Végignéztem a termen. Minden hófehér asztalterítő tökéletesen állt, rajta drapp- és pezsgőszínű aprófejű virágokból és masnikból álló díszek, köztük apró aranyszínű gyertyák... Nagy levegőt vettem. Vajon minden rendben...? Oldalra kaptam a fejemet. Te jó isten, már elkezdtek szállingózni a vendégek! Megfordultam és olyan gyorsan futottam, amennyire csak lehetett a magassarkúmban... egyenesen a csigalépcsőig, ahol már tényleg majdnem orra estem.
- Beijing! - fulladt el a hangom, mikor felértem. Éppen befejezték a haját, most elégedetten csodálta az eredményt: egy hullámos, oldalra tűzött lófarkat, ami -természetesen- tökéletesen állt neki. Felpillantott.
- Imádom az esküvőket! - rikkantotta, felpattant és körbefordult velem. - Koszorúslánynak lenni pedig különösen szuper! - lelkesedett tovább és saját csipkével kombinált ruhájára mutatott, amelyet -mint minden koszorúslány ruhát az esküvőre- Nicky tervezett. - Na rendben, én megkeresem Nicot, de lassan te is gyere, szinte mindenki rád vár... - vette sietősre a dolgot és szavait igazolva kislisszolt az ajtón. Újra fel kell tennem a kérdést... vajon tényleg minden rendben...? Vajon nem felejtette el Nicky és Emily, hogy hová kell ülniük? Vajon kihozták végül azokat a díszeket, amiket rendeltünk? Egy esküvő addig vonzó, amíg nem neked kell megszervezni... lerogytam a fotelba és pár percre kikapcsoltam mindent: nem agyaltam az esküvő körül, nem paráztam semmire, csak pihent az agyam... akkor aztán finoman kopogtattak.
- Igen...? - mormoltam nyűgösen. Apa félszegen dugta be a fejét az öltözőbe.
- Zavarok? - kérdezte halkan.
- Úristen, dehogy. - ráztam meg határozottan a fejemet. Kinyújtottam a karjaimat, apa elém sétált és magához ölelt.
- Minden rendben veled? - érdeklődött széles mosollyal, mert előre tudta a választ:
- Ne hülyéskedj, ettől nem is lehetne jobb az életem. - vigyorogtam és óvatosan a fülem mögé igazítottam egy kósza hajtincset.
- Akkor örülök... most viszont ideje lenne már nagyon mennünk... - nézett aggodalmasan a neki tervezett Rolexre. Engedelmesen álltam fel és simogattam le a meseszép ruhámat, nehogy egy gyűrődés is legyen rajta. Bólintottam.
- Mehetünk - karoltam bele és együtt mentünk le a lépcsőről és mentünk át az udvaron egészen a templomig. Az esküvőszervező, Gina tökéletes munkát végzett: minden fenomenálisan nézett ki.
- Nos... kezdődik. - pillantott fel apa az épületre. Megöleltem... és az egyik oldalsó ajtón beslisszoltam.
Az esküvő nem az én esküvőm.
Még csak nem is Beijingé.
Apáé.
Bizony... éppen csak lecsengett a botrány apa és Zelda (meg Rosa) körül mikor mindenre fény derült...

       Bent ültem apa irodájában, miközben ment a szabadedzés, amit a képernyőn követtem figyelemmel, Parvati mellettem ült és az új találmányát, a fehércsokis-diós forrócsokiját kortyoltuk és együtt szurkoltunk Jensonnek, az a tény, hogy a szabadedzés nem számít, nem zavart minket.
- Wooohoo, gyerünk bébi! - rikkantottam, mikor a kamera Őt mutatta, hogy kint köröz a brazil délelőttben.
- Hajrá Jens!!! - kiabálta magát rekedtre Parvati és mint vérbeli nacionalista, felkapott egy apró angol zászlót és hevesen meglobogtatta az arca előtt. Összenevettünk.
- Hello. - jött be apa, egy rakat papírt tett az íróasztalára majd megigazította a remekbe szabott Hugo Boss öltönyét és lesimogatta a vállát. Parvati levette a szemüvegét és felállt.
- Javes, Bernie keresett. Beszélni akar veled. - ment apához.
- Áhá. Értem. Nos, várnia kell. - köszörülte meg a torkát sokat sejtetően. Annyira sokat sejtetően, hogy nagy nehezen elvontam a tekintetemet a képernyőről és ránéztem.
- Mert? - kérdeztem gyanakvón.
- Mert nem érek majd rá. Elmegyek veled vacsorázni. - válaszolta apa.
- Apa, ez kedves tőled, de Jensonnel megbeszéltük, hogy... - kezdtem csicseregve és újra életem szerelmét néztem, miközben a pályán köröz, apa azonban belém fojtotta a szót:
- Nem neked mondtam, Lisy, ne haragudj. - köhintett. Parvati elmosolyodott.
- Remek, tényleg régen vacsiztunk már együtt, vagyis... meg kellene néznünk pont egy szerződés-tervezetet, amit a ház.... - de apa az ő szavába is belevágott:
- Nem ilyen vacsorára gondoltam. Hanem... nos, mint a huszonévesek. Ha úgy vesszük... - nehezére esett kimondani, de végül tessék-lássék megtette: - ...szóval ha úgy vesszük, "randi". - pillantott fel. Parvati meglepetten pislogott, aztán hebegni kezdett:
- Óh, Javes, én mindig is azt hittem, hogy te... hogy én... hogy mi csak... vagyis... úristen, Javes, tudod te, hány éve várok erre, te gyökér?! - fakadt ki végül rá nagyon nem jellemző módon agresszívan. Apa először megdöbbent aztán felnevetett és magához ölelte. (eközben én meglepetten nagyra nyílt szemekkel csak bámultam, mintha egy mozifilmet adnának éppen és néztem a szemem előtt kibontakozó romantikus drámának az utolsó felvonását) - Azt hittem, csak a Zelda-féle gazdag hölgyek rúghatnak labdába nálad. - nyomott puszit az arcára Parvati és már szipogott.
- Mint látod, nincs velük szerencsém. Várjunk... te bedrogoznál? - kérdezte viccelődve játékosan összevont szemöldökkel.
- De mennyire! - bólogatott Parvati. - Jaj, várj, ezt... nem... nem tudom elhinni. - pislogott sűrűn.
- Pont a Rosás dolgok előtt pár nappal határoztam el magam, hogy... nos, lépek valamit a kettőnk ügyében. - magyarázta apa. Lesokkolva ültem. Iszonyatosan örültem, ugyanis hiába volt végül is kézenfekvő, hogy az anyaként szeretett nő összejöjjön apával és valóban anyaszerepben legyen... eszembe sem jutott volna.
- Nos, gratulálok, öt éve ezt vártam, de már egész fél éve sikerült erre az elhatározásra jutni, atyaég, de sokat szenvedhettél - húzta el a száját gúnyosan. Sosem láttam még Parvatit ironikusnak vagy rosszmájúnak, de most érződött az elkeseredés a hangjából, amit abban az öt évben érzett, amikor szerelmes volt, de nem mert lépni semmit.
- Parvati... most dühös vagy? - kérdezte zavartan apa.
- Igen, Javes, úgy is mondhatnám, hogy kibaszott dühös vagyok...! - na igen. Káromkodni sem káromkodik soha. Aztán nagy levegőt vett - ...de szeretlek.


És a kapcsolatuk ott elkezdődött... és tökéletesen működött. Annyira, hogy pár hónap múlva megkérte a kezét Parvatinak apa. Az esküvő napja pedig... ma van. Én és Beijing szerveztünk szinte mindent, na persze hivatásos esküvőszervező is a segítségünkre volt, de majdnem minden feladatot magunkra vállaltunk, mivel kicsi korunkban is folyamatosan esküvőset játszottunk és már akkor imádtuk. (a gyerekkorunkra asszociálást akkor is folytattuk, amikor Parvatit a Barbie babánknak nézve esküvői ruhát vettünk neki - magának a menyasszonynak volt a ruhába a legkisebb beleszólása)
Addig lépkedtem előre, amíg meg nem pillantottam Nickyéket. Akkor aztán valaki finoman magához húzott.
- Olyan kis vaksi vagy, Lisy, már tíz perce itt integetek - nevetett halkan Jenson.
- Nem láttam, bocsi. - ültem le mellé vidáman. A kezét a meztelen hátamra tette (a halványkék ruha az egész hátamat szabadon hagyta) és közelebb húzódott.
- Gyönyörű vagy. - mormolta a fülembe egész közelről, bár a hangját így is-úgy is elnyomta a zsizsgő násznép, akik izgatottan várták Parvatit. Mosolyogva nyomtam puszit a nyakára. Körülnéztem.
Nicky felcsatolta hosszú haját és most nyugodt várakozással nézett az ajtó felé. Mellette ült a szokás szerint emelkedett hangú eszmecserét folytató Beijing és Nico, akik természetesen összeöltöztek és olyanok voltak, mint egy romantikus vígjáték két szereplője. Nico mellett Emily volt, aki rá volt tapadva újdonsült pasijára, aki történetesen az a Kimi Räikkönen, akire egykor még én is rá voltam tapadva. Ez a pár egy bulis este közben talált egymásra.



- És még egyet! Huhuhuúúú, még egy voood-kát! - kiabálta énekelve a már elázott Emily. A két futammal ezelőtti, kanadai nagydíj vasárnapjának éjjele volt ez. Kimi nyert, de Jenson negyedik lett, aminek egyébként nagyon örültünk, hiszen a boxutcából kellett rajtolnia. Az örömünk aztán egy hatalmas buliba torkollott, ahol Emily vesztette el legelőször az önkontrollját(ez megnyilvánult a táncolásban és az éneklésben is)
- Ne nagyon igyál többet, még legalább magadnál vagy. - javasolta Beijing, de nem tűnt túlzottan aggódónak, ugyanis rögtön ezután visszafordult Nicohoz, akinek az ölében ült és folytatták a tinimódra "majd megeszlek úgy szeretlek" smárolást.
- Naaaa... vodkááááát vodkááát - kántálta Emily. Jenson súgott valamit, de nem hallottam a lármás barátnőmtől. 
- Elég vodka folyt már. - lépett közbe Kimi nevetve és óvatosan lefeszegette Emily ujjait a pohárról, majd ő hajtotta fel a tartalmát egy kortyra.
- Jaj, egy kicsit... kicsit szédülök. - tántorgott Em, ködös tekintettel rácsodálkozva a világra.
- Ennyi pia után az lenne a csoda, ha nem szédülnél. - vélekedett Kimi egyszerűen és mindenféle finomkodás nélkül lenyomta Emilyt a kanapéra. - Na most leülsz ide. Ha rosszul vagy... - kezdte és már majdnem elolvadtam, hogy milyen aranyos, hogy felajánlja a segítségét, ha a barátnőm rosszul érezné magát, de akkor folytatta: - ...nos, akkor jobbra van egy folyosó, a végén van a mosdó. - egyenesedett fel. Emily egész sokáig üldögélt ott úgy, hogy viszonylag kevés zavart, de aztán felállt és majdnem el is esett: szerencsére Kimi pont ott állt és egy hirtelen mozdulattal elkapta a karjait.
- Megmondtam, hogy maradj ülve, nem? - dorgálta derűsen és visszanyomta. Emily a részegen rájellemző szeretethiány miatt átkarolta Kimi lábait, arcát fáradtan támasztotta a térdének. - Öh... most mit is csinálsz pontosan? - feszengett Iceman tanácstalanul.
- Megölellek. - mormolta türelmetlenül Emily.
- De... ezt így ne, mert meg se tudok mozdulni - itta ki gyorsan a pohara tartalmát Iceman és inkább leült. Emily rögtön kihasználta az alkalmat és a vállára borult. Kimi nagyot sóhajtott és átkarolta.
- Kimegyek, telefonálok egyet. - mondta nekem Jens, de úgy döntöttem, hogy követem, úgyhogy a kezét fogva elindultam utána. Kint hideg volt, de Jenson kérdés nélkül a vállamra terítette az Armani pulcsiját. Hálásan pillantottam rá, mire kacsintott és megcsókolt. Minél gyorsabban próbálta elintézni a hívását a sajtósával, hogy visszamehessünk.
 Mire visszamentünk, Kimi is többet ivott már és Emily már lábait átvetette Iceman izmos combjain és éppen hosszan magyarázott neki valamit, de a Jégember nem tűnt túl figyelmesnek, ugyanis egyszercsak Emily felé fordult és belevágott a szavába:
- Te jó csaj vagy. - közölte vele egyszerűen. Em nagyokat pislogott és jó pár másodperc azzal ment el, hogy egymás arcába bámultak, aztán a barátnőm egy pillanat alatt előrelendült, mindkét kezével magához húzta Kimit és szájon csókolta. Neki sem kellett sokkal több bátorítás, magára rántotta és úgy csókolt vissza, hogy rá se ismerne az ember, hogy a flegma és hűvös természetű finn ilyenekre is képes.
              Akkor azt hittük, hogy ez annak az alkoholos estének szól, de nagy meglepetésre másnap folytatták ezt a magatartást, sőt, egész hétre megmaradt. Tökéletesen összeilletek: semmi romantikus eltévelyedés, partihangulat mértékkel (többnyire legalábbis), a sajtó utálata... igazi egymásra találás volt. 


Az esküvőre már együtt jöttek. Emily problémázott egy ideig azon, hogy hogyan is járhatna ő Kimivel mikor nekünk van némi közös múltunk, de megnyugtattam, hogy nem igazán nevezném "múltnak" azt a pár estét amit egymás karjaiban töltöttünk, főleg, hogy én csak Jens hiányát próbáltam csökkenteni. Jens... felpillantottam. Szelíden nézte a bevonuló Parvatit és közben még mindig a hátamat simogatta.
- Szeretlek - suttogtam neki. Rám nézett és gyors csókot lehelt a számra.
- Én is téged, Lisy. - felelte és átölelt. Parvati az egyszerűnek tűnő, mégis bonyolultan rafinált szabású ruhájában lépkedett apa felé, akinek ragyogott a szeme.
Azt nem értem, hogy miért vártak eddig. Parvati már huszonkét éve dolgozik apa mellett és mégis csak fél éve jött rá apa, hogy nem is tudna nélküle élni... te jó ég, nekem csak kicsit több, mint fél évet kellett kibírnom Jenson nélkül és majd' meghaltam.
Az esküvő teljesen illet hozzájuk: visszafogottan elegáns volt, nem pedig olyan rongyrázós, mint apa és Zelda esküvője, ahol helikopterekből szórták a rizst Zeldára, aki tizenegyszer öltözött át.
   Beijing és én rohantunk először oda a friss házasokhoz. Miközben megöleltük egymást, egy pillanatra elkapott az érzés: hát ilyen lehet egy igazi család... Ahol nem csak apa, hanem anya is van. Igazi anya.
- Gratulálok, úristen! - ugrált Bei össze-vissza izgatottan.
- Lányok, imádlak titeket. - fogta a kezünket Parvati könnybe lábadt szemmel - Komolyan mondom. Köszönök nektek mindent... jaj... tényleg, imádlak titeket, nem is tudok mit mondani.
- Parvati, jobb dolog nem is történhetett volna apával, mint te. - ölelte meg Beijing a pótanyukánkat. Most már tényleg sírt. Jó ötlet volt a sminkestől a vízálló smink.
- Köszönöööm - ölelte szorosan, aztán lassan eltolta magától a nővéremet és nagyokat lélegzett. - Na jó... légyszives ne ríkassatok meg többször - nevetett félig sírva és odafordult a toporgó tömegnek, akik mind arra vártak, hogy gratulálhassanak nekik.
             Odamentem Jenshez, aki a baráti társasággal ácsorgott.
- Mikor kezdődik a buli...? Tudod, ami minden esküvő után van... - nézett rám Emily némiképp türelmetlenül.
- Lagzi. - segített Kimi nemtörődöm-módon.
- Oké. Okos vagy. Ezt vártad, nem? - nyújtotta ki a nyelvét rá Em. Kimi megvonta a vállát.
- Nem vártam én semmit, de azért kösz. - vigyorodott el és magához húzta új barátnőjét egy csókra. Jenson (akinek még mindig voltak fenntartásai Kimivel szemben és nem igazán örült neki, ha én és Iceman merő véletlenségből is kettesben maradtunk valahol akár két másodpercre is) most elkapta a karomat és magához húzott.
- Holnap után elmegyünk Belgiumba... - mormolta.
- Igen... - bátorítottam, hogy folytassa.
- ....és ha már ott vagyunk... elmehetnénk megint bungee jumpingolni, nem? Legutóbb imádtuk. És lemehetnénk előtte pár napra valami csendes helyre kettesben. Na...?
- Tudod, hogy imádnám. - fordultam szembe vele és beletúrtam a hajába. Éppen készültem egy hosszú csókra, akkor azonban elkiáltotta magát valaki:
- A menyasszony dobja a csokrot! - sok tucatnyi elegáns ruhába bújtatott lány dobogott akkor oda és természetesen én is bocsánatkérően pillantottam Jensre az elmaradt akció miatt, aztán csatlakoztam hozzájuk. Parvati nevetve nézett az összeverődött lánycsapatra, aztán elfordult és a hatalmas, Gosuból rendelt virágcsokrot nagy ívben hátradobta.
  Kinyújtottam a karjaimat és kissé előreléptem... így pont egyszerre kaptam el a csokrot valaki mással. Mérgesen néztem fel. Már elkaptam, az enyém! Oké, hülyén hangzik, de szeretném, ha az enyém lenne.
Beijing dühös arcával néztem farkasszemet. Felnevettünk.
- Oké, nevettünk, most add ide. - komorult el az arca hirtelen és harcra készen túrt frizurájába.
- Nem akarom. - nyöszörögtem - Én hamarabb értem hozzá, Beijing.
- Én vagyok az idősebb! - érvelt.
- Mikor hat éves voltam lefejezted a nekem tervezett Barbie-t és letagadtad! - kontráztam. Zavartan nézett rám.
- Mondtam már, hogy véletlen volt...
- Az olló véletlenül hopp összezárult a nyaka körül, nos vannak balesetek. - néztem rá sötéten és még mindig markoltam a csokor fényes papírját. A körülöttünk állók jól szórakoztak rajtunk.
- Nos... ó, sajnálom, Lisy. - sóhajtott.
- Oké, mindegy, legyen a tiéd. - engedtem el végül nagy nehezen. Magához ölelte és már láttam rajta, hogy a saját esküvőjét tervezi. - Köszönöm. - tátogta. Bólintottam és visszasétáltam Jenshez.
- Szép csata volt. - mondta elismerően. Legyintettem.
- Nekiadtam. Legyen az ő esküvője hamarabb, ha annyira akarja. - magyaráztam lemondóan. Jens felnevetett és magához ölelt.
- Hé... bébi... nem kell semmit elsietni... - kuncogott a nyakamba.
- Ez igaz. Van időnk, nemde? - néztem rá mosolyogva. Két keze közé fogta az arcomat és úgy válaszolt:
- Együtt...? Még, hogy van időnk... egy egész élet....



                                                                    
                                                                 Vége