Lisette - 2. rész

Az időmérőt nagy sóhajtások és kislányos aggodalmak közepette néztem végig. Jenson harmadik lett Kimi és Lewis mögött, de nem tűnt letörtnek. Amíg rá várt a csapat, én próbáltam láthatatlanná válni a sarokban. Ez Javes Petrolen lányaként nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Sorra jöttek a riporterek megkérdezni, miért is vagyok éppen a McLaren boxában, a mclarenesek pedig lesték minden kívánságomat, így percenként megkérdezték, szükségem van-e valamire. Jenson kissé fáradtan lépett be és rögtön rám nézett. Letette a kezéből a bukósisakot és figyelemre se méltatta a csapattagokat, hanem hozzám lépett. Szinte hallottam ahogy a fejembe tolul a vér, mikor szája lassan féloldalas mosolyra húzódott.
- Nem gond, ha kicsit megváratlak? - kérdezte. Nagyokat pislogtam.
- Szerintem megbocsájtható. - vontam vállat végül és eljátszottam, hogy ez aztán nagyon megterhelő a számomra. Felnevetett.
- Mertem remélni. Sietek, amennyire csak tudok, rendben? - nézett rám lelkesen és majdnem felugrottam a nyakába. Ha azt kéri, hogy hat hétig minden kajáról lemondva költözzek a sivatagba és várjam meg ott, valószínűleg megteszem. Megráztam a fejemet. Te jó ég, Lisette. Egyetlenegyszer találkoztatok eddig és akkor is három perc beszélgetés után egymásnak estetek. Valószínű, hogy egy könnyen kapható milliomosbébin kívül nem lát benned mást.
Ilyen sötét gondolatok után komolyan megfordult a fejemben, hogy hátat fordítok és visszamegyek a jól megszokott életembe: minél kevesebb hivatalos megjelenés, magyarázkodás anya újabb hülyeségei miatt, a mindennapos hülyülések Emilyvel vagy akármi, ami életszerűbb, minthogy éppen Jens Buttonre várok a McLaren motorhome-jának sarkában.
De természetesen nem voltam elég erős ahhoz, hogy tényleg hátat fordítsak. Úgyhogy leültem és húsz percig vártam Jenson Buttonre.

Arra számítottam, hogy ő is valami puccos sznob helyre visz, mint eddig körülbelül mindenki akivel randiztam. Azaz álljunk csak meg egy pillanatra. Randinak számít ez egyáltalán...?
- Jenson... hová megyünk? - kérdeztem meg végül. Amerre vezetett az eddig gyanúsan a hotelszobája felé mutatott.
- Ebédelni. - fordult felém mosolyogva. Kinyitotta előttem a lift ajtaját. Lift és Jenson Button. Na igen, erről vannak már emlékeim.
- Sajnálom azt az FIA gálás estét. - haraptam a számba és zavartan néztem rá. Derűs arca kissé elfelhősödött.
- Megbántad? - kérdezte némi torokköszörülés után.
- Igen. Azaz... nem téged - tettem hozzá gyorsan - Csak úgy értem, sosem csináltam még ilyet. Nem... nem másztam még olyan férfiak szájába, akiket körülbelül öt percnyire ismertem. És ez... kicsit kínos. - hunytam le a szememet.
- Ha ez vigasztal, én se igazán csináltam még ilyet. - közölte. - Mármint... férfiakkal nem smárolgattam még szerencsére - helyesbített viccelődve. Felnevettem. - Viccen kívül: mindent bepótolunk. A beszélgetést, satöbbi. És akkor nem számítunk majd ennyire rossznak, csak felcseréltük a sorrendet - gondolkodott el.
- Most rossznak számítunk? - kíváncsiskodtam, miközben kiszálltunk a liftből.
- Rossznak érzed magad? - érdeklődött. Kinyújtottam a nyelvemet rá.
- Egy kicsit. - feleltem végül.
- Akkor csak kicsit számítunk rossznak. - mosolyodott el szélesen, aztán mágneses kártyáját végighúzta a lakosztálya kártyaleolvasóján. Zölden villant fel a zár és egy kattanással jelezte, hogy kinyílt. Benyomta az ajtót.
- Csak ön után, Miss Petrolen. - invitált. Mi a francért is jövünk a hotelszobájába...? Tanácstalan arcomat látva felkacagott és elkapta a kezemet. - Ne legyél már ennyire megrémülve. Nem megerőszakolni akarlak. - kacsintott vidáman - Mint tudod, gentleman vagyok. - vont vállat. Bólintottam.
- Ó, igen, azt tapasztaltam. - követtem.
- Liset, némi iróniát éreztem a hangodban - szisszent fel rosszallóan. - Igazából előretelefonáltam, hogy üssenek össze... - kinyitotta az ajtót a következő helyiségig - ...valamit. - mutatott előre. Elakadt a lélegzetem. Két személyre volt terítve a modern étkezőben.
- Jenson. - suttogtam döbbenten.
- Ne is mondd: vega vagy - húzta el a száját. Nevetve ráztam meg a fejemet. - Nagyon helyes. Rád fér még pár kiló.
- Szóval szerinted túl vékony vagyok? - vontam fel a szemöldökömet, miközben helyet foglaltunk.
- Szerintem tökéletes vagy. - mondta spontán. Ó. - Most meg miért lepődtél meg? - úgy látszik, jól szórakozik rajtam.
- Csak nem gondoltam volna, hogy így látod. - magyarázkodtam.
- Hihetetlen vagy. - öntött bort mindkettőnknek nevetve. - Nem esett le abból, hogy az FIA gálán is teljesen rád voltam kattanva?
- Jól van már, gentleman. - forgattam a szemeimet.
Sokáig ott maradtam nála. Megtudtam, hogy lett autóversenyző, ő pedig megtudta, hogy mit szeretek és mit utálok a milliárdos kirakatéletben. Még mindig nem hittem, hogy komolyan érdeklődik irántam.
- Holnap beszélünk - búcsúzott.
- Szia. - toporogtam előtte. Felpillantottam.
- Szia. - mondta ő is, de mindketten ott maradtunk. Lassan átkarolt és finoman megcsókolt. Hát igen. Ezek szerint tényleg randi volt.


Emily egész későn ért haza. Én a ruháimat pakolgattam.
- Te mit keresel itt? - ütközött meg. - Azt hittem, megbeszéltek mindent Jensonnel és ma már nála is alszol vagy ilyesmik.
- Emily. Szakítottunk és kész. Igen, volt itt. Igen, beszéltünk. Nem, nem fogadtam vissza. - sóhajtottam, miközben szemügyre vettem egy miniruhát. Te jó ég, ezt soha sem venném fel. Nagy ívben dobtam a leselejtezni valók közé. Emily csalódottan ült a fotelre.
- Annyira jók voltatok együtt. - mormolta lebiggyesztett szájjal.
- Igazán sajnálom, hogy szakítottunk és ezzel ennyire sok kellemetlenséget okoztunk neked - biccentettem felé színpadiasan. A füle mögé igazította szőke haját.
- Inkább menjünk el valahová bulizni, én azt mondom. - könyökölt a térdeire.
- Nincs kedvem. - vonogattam a vállamat közönyösen. Emily felpattant.
- Gyerünk már, Lisette! Mintha egy gyászoló hetvenéves néni lennél. Kötögetnivalót ne hozzak? Lassan mehetnél aludni, majdnem hét óra van... - sopánkodott - Vagy egy hónapja, hogy nem jössz el sehová. Tényleg nem érdekel Jenson? Bizonyítsd be! Gyere, visszük megint London éjszakai életét a hátunkon. Kapsz tíz percet, hogy eldöntsd, melyiket veszed fel azok közül a göncök közül - mutatott az éppen általam válogatott ruhákra és sértett díva módjára kiment.
Egyébként igaza van. Többet érek azzal, ha jól érzem magam, mintha itt ülök és keserű szájízzel ruhák között turkálok.
- Nyertél! - kiabáltam ki neki. - Menjünk.


- Na merre?! - lelkesedett Emily. Rövid, fekete ruháját igazgatta és élvezettel karolt belém. A szemében táncolva tükröződtek vissza a szórakozóhelyek neonfényei.
- Ahová csak gondolod. Most nekem mindegy. - legyintettem. - Mehetnénk a HAK-ba is. - Régen minden hétvégén a HAK-ban buliztunk, egyfajta törzshellyé nőtte ki magát. Mióta szakítottunk Jensonnel, még csak a környékén sem voltam. Ideje ennek megváltoznia.
- Remek! - kiáltott fel. - Indulás a HAK-ba! - Mivel csak pár sarokra volt a belvárosi lakástól, ahol éltünk, bőven belefért a gyaloglás is. Emily végig csicsergett, még akkor is, mikor beértünk. Az ajtónál álló magas, testes kidobóemberek elmosolyodva biccentettek.
- Hello, Emily. Lisette, téged meg rég láttunk errefelé. Hiányoztál ide - intett az egyikük.
- Köszi. - köszöntem meg KicsiMax-nak, aki valószínűleg inkább iróniából kapta ezt a becenevet. Bent nagyon sokan voltak, de Emilyvel a VIP részben szerettünk lenni többnyire, ahol már nem volt akkora túlzsúfoltság. Nem tartom magamat sznobnak, ez az egy olyan szokásom van, ami talán a média által rám erőltetett milliárdoscsemete-képnek megfelel: hogy imádom a HAK személyre szabott elitrészét. A fekete csúszásgátlós járólapokat, amelyekkel a fal és mennyezet is le volt fedve, a széles neonkék pultot, ahol helyes fiúk és csinos lányok mindig mosolyogva és kedvesen szolgáltak ki, a jobbnál jobb koktélokat és nem mellesleg a társaságot, ami nagyrészt London híres vagy tehetős fiataljaiból állt.
- Nemár, kit látnak szemeim! - rikkantott valaki. Rögtön felismertem a hangját, még mielőtt megfordultam volna.
- Szia, Rosa! - öleltem meg. Rosa Toulmanov az a fajta lány volt, aki mindig mindenhol felbukkant. Szinte minden újságban benne volt már, de valójában senki sem tudná megmondani, miért is. Nem szerepel filmekben, nem énekel, nem táncol, nincs saját ruhamárkája, nem próbál üzletasszonynak tűnni: egyszerűen szerencsés, amiért Olexa Toulmanov orosz médiamágnás lánya. Szükséget sohasem kellett még szenvednie, kicsi korában Amerikába költöztek majdnem tíz évre. Ekkor indították a Toulmanov-showt is, ami egy iszonyatos reality, de meghozta a sikert az egész családnak. Két éve költözött Rosa Londonba és egész egyszerűen minden nap bulizott. Komolyan, meg lennék lepődve, ha esetleg negyven fokos lázzal, begipszelt lábbal nem jönne el egyszer. Mindazonáltal nem próbálta komolyabban előadni magát, mint amilyen volt: ezért is imádtuk Emilyvel.
- Na mi a helyzet, mesélj már! - lökött meg. - Esküszöl, hogy szakítottatok? - sajnálkozott - Nagyon nem örülök neki... de hallod, találsz jobbat - mosolyodott el a valószínűleg botoxszal dúsított ciklámenszínű ajkaival.
- Meglátjuk... - tértem ki a válasz elől, ugyanis azt elképzelhetetlennek tartom, hogy tényleg valaha is jobbat találjak Jensonnél.



Egy hónapja találkozgattunk már. Apa ebből csak annyit vett észre, hogy hirtelen megnőtt az érdeklődésem a munkája iránt és hajlandó voltam arra, amire azelőtt csak nagyon ritkán: kilátogatni vele a futamokra. Eddig könyörögnie kellett és beleimádkozni a csinos kis autóba, ami elvitt minket valamelyik pályára. Miután Jensonnel úgymond összebarátkoztunk, már magamtól repültem futamról futamra, többnyire Beijinggel, aki ugyebár akárcsak apa, az FIA-nak dolgozott. És aki nem bírta elviselni, hogy Jensonnel voltaképpen nem vagyunk együtt.
- Nem hiszlek el titeket. Már mióta kavartok...! Pont te! - felnevetett. Éppen a ruháit hajtogatta ki, mikor megérkeztünk Monacoba. - Nem értem, hogy tudott egyáltalán rávenni, hogy legyek köztetek akármi is, még mielőtt hivatalosan is bejelentitek, hogy jártok vagy ilyesmi. Olyan kis szende voltál mindig, ha egy srác rád nézett, már menekültél is. Erre most hetek óta itt van köztetek... ez az... nos, ez az "izé". - tárta szét a karjait tanácstalanul.
- Jens nem akar tőlem semmi komolyat, Beijing. - sóhajtottam és ráfeküdtem a hatalmas hófehér franciaágyra. A nővérem döbbenten nézett rám egy vajszínű Oscar De La Ranta blúz mögül.
- Nem hiszem el. Csak ma legalább huszonöt sms-t írtatok egymásnak, hogy épp mit csinál a másik meg ilyen hülyeségek. Szerinted nem érdekled? - levegő után kapkodtam.
- Beijing, te kutakodtál a telefonomba? - csaptam csípőre a kezeimet. Legyintett.
- Nem ezen van a hangsúly. Már cikkeznek rólatok, apa régóta sejti, Jens azt hiszi, te nem akarsz semmit, te azt hiszed, hogy ő... komolyan, ne kínlódjatok, csak valljátok be egymásnak, hogy szeretitek a másikat. - vigyorodott el. - Igen, persze, Jenson Buttonről van szó, irigykedek, de hát a vak is látja, hogy egymásba vagytok zuhanva. - forgatta a szemeit. A telefonom újabb üzenetet jelzett. Beijingnek igaza volt: ma már a tizenhetedik smst kaptam Jensontől.
- Mit írt? - érdeklődött a testvérem és közben az ágyra dobta az arcátlanul drága Marc Jacobs bikinijét.
- "Ha ráérsz este, kilencre ott vagyok. Hiányzol, Lisy." - olvastam fel és közben azért éreztem, hogy elpirulok. Beijing lemondóan nézett rám.
- Persze, valószínűleg cseppet sem érdekled. Mondok én neked valamit: ha ma este nem mondod el neki végre, hogy teljesen odavagy érte, akkor én fogom.
- Nem zsarolhatsz! - ellenkeztem.
- Miért nem?! - vonta fel a szemöldökét. Elgondolkodtam.
- Mert... hát mert... mert a testvérem vagy. - vágtam ki magam.
- Ez nem indok. Ma este. - suttogta fenyegetően.

Akkor este végül nem kellett mondanom semmit Jensonnek. Ő kezdte. Egy kicsit zavarban volt, de aztán azt mondta, úgy érzi, belém szeretett és nagyon örülne neki, ha én is hasonlóan éreznék. Egy hét múlva már hivatalos közleményt adtunk ki, amelyben tudattuk a világgal, hogy együtt vagyunk. És én nagyon sokáig azt hittem, hogy minket már csak az ásó, kapa, nagyharang... egészen addig a bizonyos napig. De a lényeg, hogy kezdek túllendülni rajta.


- Szóval Jenson már a múlté, Rosa. - fejeztem be kissé becsípve a HAK sarkában egy fehér bőrkanapén. Kissé feljebb rángatta magán a rózsaszín Minaj ruhát, majd felpillantott.
- Ez biztos, Lisette? - érdeklődött.
- Persze. - biztosítottam, miközben ő mereven fixírozott egy pontot a hátam mögött. Megköszörülte a torkát.
- Nos, ez jó hír, mivel Jenson épp mögötted áll, drágám.