Lisette - 1. rész

- Ezek viccesek. - nevetett Emily, majd az asztalra dobta az újságokat, amelyeket eddig olvasott. Azok vidáman siklottak végig az asztal üveglapján, majd önfeledten estek le a másik oldalon a szürke szőnyegre. Em lehajolt értük, közben újra felnevetett, gondolom valami szalagcím láttán: - Ez... - mutatott egy címoldalra - Ez a legjobb. Amikor azt mondtad, hogy "Ekkor még Jessicával járt, szóval nem volt közöttünk semmi" Zseniális... - kuncogott. A szemeimet forgattam.
- Em, légyszives. Az a sztori... nem publikus.
- Mármint mikor igazából összejöttél Jensonnel? - próbálta visszatartani a mosolyát.
- igen, az - bólintottam nagyot.
- Én tudom, hogy volt... - kacsintott - Mikor odaértük, te rögtön... - kezdte, de befogtam a fülemet és hangosan laláztam, hogy ne is halljam, mit mond... kevés eredménnyel. Persze amúgy sem fogom az esetet egy hamar elfelejteni...


- Szóval az ott Jenson Button... - motyogta elgondolkodva Beijing és a hátam mögött fixírozta az említett személyt. Szórakozottan kortyolt bele a koktéljába. - Nem mondom, helyes a srác. - csavargatta egy hajtincsét. Türelmetlenül felsóhajtottam és a gusztustalanul giccses aranyszínű dekorációt nézegettem inkább Beijing önelégült feje helyett.
- Nem tudod, hogy...? - néztem a nővéremre mégis érdeklődve, de az arckifejezése belém fojtotta a szót. Éppen beharapta az alsó ajkát és vágyakozva nézegetett valakit. Meglepetten fordultam hátra. Jenson Button éppen apával és Michael Schumacherrel beszélgetett. Beijing pedig sóhajtozva figyelte. - ...hogy miért vagy ilyen ribi? - folytattam a kérdést szabadon. Felkapta a fejét.
- Tessék? Bocs, Liset, nem figyeltem... - pislogott sűrűn. Középbarna haját megigazította.
- Csak annyi, hogy... tudod, most éppen van egy barátod. Úgyhogy... ne álmodozz Jensonről. - vontam fel a szemöldökömet.
- Ünneprontó - fintorodott el. - Inkább megkeresem Nicot. - fordított hátat. Dühösen fújtattam. Nico Rosberg barátnőjével, Vivian Sibolddal én is jóban voltam, mégsem mondhattam meg neki, hogy a pasija és a nővérem szinte minden alkalommal arcátlan flörtölésbe kezdenek, amikor csak tudnak. Hiszen Beijing mégis csak a nővérem. Körülnéztem és meglepetten konstatáltam, hogy egyedül vagyok. Inkább odasétáltam apához és a beszélgetőpartnereihez.
- Á, Lisette - mosolyodott el ő. - Gondolom ismeritek egymást. - nézett Michaelre és Jensonre. Michael kedvesen bólintott.
- Éppen arról beszéltünk, milyen gyorsan nőnek fel a gyerekek. És tényleg. Emlékszem, mikor még a kis rózsaszín műanyag motoroddal száguldoztál apukád mellett. - vigyorgott. Nos... köszönöm.
- Engem ez a téma még nem igazán érint... úgyhogy ki is maradtam a beszélgetés nagy részéből. - közölte Jenson kedélyesen. Végre rápillantottam. Engem nézett, egyik kezében pezsgőt szorongatott, közben pedig mosolygott. Önkéntelenül is nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Bizony, a jövő a fiataloké. - kacsintott Michael. - Ne haragudjatok, egy pillanat... - hagyott ott minket hirtelen gondterhelten. Utánabámultunk, majd apa megtörte a csendet:
- Jenson, emlékszel még a lányomra? Egyszer odavittem hozzád... tizenhárom-tizennégy éves lehetett.
- Tizenhét. - morogtam. Jens felém fordult. Egy ideig nézte az arcomat, majd halkan megszólalt:
- Persze, hogy emlékszem... bár akkor még ennyire nem volt csinos - tette hozzá. Apa felkacagott.
- Ugye, milyen szép? - kérdezte büszkén - Az én kicsi lányom.- Jenson belekortyolt a pezsgőbe, de még mindig engem nézett. Apának mintha fel sem tűnt volna.
- Igen. Nagyon. - mondta olyan hangerővel, hogy apa nem hallhatta, de én igen. Nem hittem a fülemnek. De hát neki ott a barátnője, Jessica...
- Köszönöm. - biccentettem és hiába próbáltam, nem ment mosolygás nélkül.
- Rajongsz még értem? - kérdezte társalogva. Megráztam a fejemet.
- Sajnálom, Mr Button, már kinőttem az ilyesmiből. - közöltem egy újabb félmosollyal.
- Igazán kár. - vett le egy pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt és felém nyújtotta. Elfogadtam, miközben az ujjaink egymáshoz értek és máris zakatolt a szívem. Ugyan már, Lisette, mintha tini lennél!
- Ó, további jó beszélgetést, úgy látom, Bernie megérkezett, váltanom kell vele pár szót... elnézést - kedélyeskedett apa és elindult megkeresni Bernie bát. Jenson kissé közelebb lépett.
- Gyakran kijössz a futamokra? - kérdezte.
- Nem túlságosan. Zavar a média. - feleltem. Érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
- Azt a mindenit. Ilyet sem gyakran hallani manapság fiatal, csinos celeblányoktól. - a mosolya kihívó volt.
- Nem tartom magamat celeblánynak. - replikáztam hasonlóan kihívó vigyorral az arcomon. Megnyalta az ajkát és kissé lehajtotta a fejét. Iszonyatosan bejött. Nagyobb hatással volt rám az alatt a tíz perc alatt, mint más több év alatt.
- Azt hiszem, megkeresem a nővérem. - búcsúztam egy mosoly kíséretében. Úgy éreztem, ha még öt percre ott maradok, egyszerűen lerángatom róla az ingét a terem kellős közepén. Jenson nagyot nyelt és bólintott.
       Kavarogtak a fejemben a gondolatok, miközben Chanel magassarkúmban igyekeztem a hatalmas teraszra. Ott kint sok ember volt, de sötét volt és hatalmas területről volt szó. Leültem egy sarokban, levettem a cipőmet és sajgó bokámat tapogattam. Ez a fekete csipkecsoda nagyon szép, de nem igazán praktikus.
  Ott ültem egy jó fél óráig és az embereket figyeltem. Aztán eluntam magamat és úgy döntöttem, ideje még azelőtt véget vetni a Jenson Button-mániának, mielőtt elkezdődne. Elterveztem, hogy hazamegyek. A lifthez tipegtem, amelynek fekete krómajtajában láttam tükörképemet. Miután megnyomtam a hívógombot, tanulmányoztam sötétbarna szemeimet, megdöbbentően alacsony termetemet és hosszú, sötétbarna (szinte fekete) hajamat. Nem is úgy nézek ki, mint egy angol... inkább, mint egy...! Akkor azonban egy apró csengőszó kíséretében kinyílt a lift ajtaja... benne Jenson Button, aki úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna elő.
- Ó, Miss Petrolen... újfent - állt arrébb, mikor beléptem. - Hányadikra szeretne menni? - érdeklődött és az ajtó lassan kezdett bezárulni, én pedig arra gondoltam, be sem kellett volna jönnöm a fülkébe.
- A... a földszintre, köszönöm. - bólintottam udvariasan. Mindketten a lift fekete oldalát nézegettük, mintha a világ legérdekesebb dolga volna, miközben az ajtó egy halk kattanással jelezte, hogy bezáródott.
     A következő másodpercben Jenson Button szinte durván a falhoz lökött, én pedig tényleg azon voltam, hogy megszabadítsam az ingétől. Közben pedig olyan gyengéden és mégis olyan követelőzően csókolt, mint még soha senki. Egyik kezemmel a tarkóját simogattam, a másikkal pedig a hajába túrtam. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt, ahogy ő is.
- Hova... hova menjünk? - kérdezte megszakítva egy másodpercre a hosszú csókot.
- Oh... nekem... - csók - nekem... nincs - csók - nincs ötletem... a... - hosszabb csók - a tető! - vágtam ki magamat végül, Jenson pedig engedelmesen benyomta könyökével a legfelső gombot, amely az épület igencsak sznob-kialakítású tetőteraszára vezetett...
        Amikor kinyílt az ajtó, egy négy-ötfős csoport állt előtte. Én és Jenson a lift két legtávolabbi pontján álltunk és bár a frizurám teljesen szétjött, az inge meg félre volt gombolva a nagy sietségben, semmi sem utalt a pár másodperccel ezelőtti afférunkra. Jens odabiccentett egy magas férfinak, aki viszonozta a köszönést, majd belépett, mi pedig ki. Nagyon sötét volt, de temérdek ember volt ott.
- És most? - kérdezte Jens sürgetve. Éppen gondolkodtam és utáltam, ha valaki sürget.
- Én... - kezdtem, hogy ő is tudja, mennyire idegesít, mikor valaki azon pattog, hogy siessek valamivel. Akkor azonban megpillantottam a lépcsőházhoz vezető ajtót. Igen, van lépcső is. Senki nem használja... soha. Miért is használnák mikor tízszer annyi lift van, mint amennyire szüksége van ennyi embernek? Elindultam, meghagyva a lehetőséget Jensnek, hogy ne kövessen. A szívem szakadt meg Jessicáért, de akkor is sajgó fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, hogy Jenson nem jön utánam és vége az egésznek. Efelől nem kellett aggódnom: szorosan a nyomomban volt. Elég közel ahhoz, hogy érezzem a Hugo Boss illatott és a leheletét a nyakamon.
    Lementem egészen a lépcsőfordulóig. Úgy dobogott a szívem, mint valami buta csitrinek. Finoman megcsókolta a nyakamat, mikor hirtelen hátrafordultam. Meglepődött.
- Jenson, én nem vagyok ilyen. - mondtam váratlanul. Szinte önmagamat is megleptem ezzel. De őt mindenképpen. Átöleltem. A szemébe néztem, miközben kissé lábujjhegye állva átkulcsoltam kezeimet a nyaka mögött. - Nem kezdek olyan férfiakkal, akiknek már van valakijük. Sosem viselkedtem még így... annyira sajnálom. - suttogtam.
- Én... én sem. - vallotta be. Szomorúan hajtotta le a fejét, de ő is átkarolt. - Még sohasem csaltam meg senkit. De... Jessica már el is költözött tőlem. Csak még nem mondtuk ki a szakítást nyíltan. És ezt nem csak mondom... és nem azért mondom, hogy ne legyen bűntudatod. A mi kapcsolatunk már... nem működik. - fordult el és leült az egyik lépcsőfokra. Kigombolta az ingét, mert ő is észrevette most, hogy félregombolta az előbb. - Nem akartalak... kihasználni. - nézett fel hirtelen. Kihasználni? Ó, ez nagyon távol állt attól. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Követett a pillantásával és szomorkás mosolyra húzta a száját.
- Nem használsz ki. - mondtam halkan. A kezemet az arcára tettem, ő pedig óvatosan megcsókolt. Széthúzott inge alatti mellkasára tettem a kezemet, mire magához húzott a lehető legszorosabban. Nem is tudom, mennyi ideig lehettünk ott, mikor valaki megköszörülte a torkát mellettünk. Szétrebbentünk.
- Csak érdeklődnék, hogy egy hotelszoba nem kényelmesebb e esetleg, mint a lépcső kellős közepe... - mosolyodott el angyalian Emily. Ő volt Tamara Eccklestone legújabb férjének, Andrew Massechének a húga és én imádtam. Már mintegy két éve lakótársak voltunk London legbulizósabb részén egy monumentális villában.
   Jenson zavartan nézett rá.
- Ő... ő a barátnőm, Emily Masseche. - szólaltam meg végül akadozó nyelvvel, mint aki álmából ébredt. Jens felállt és a kezét nyújtotta. Az ing félig lecsúszott felsőtestéről és az arca rúzsfoltos volt.
- Hát... szia, Emily. - vigyorodott el. Em nevetve rázta meg a fejét.
- Nem kell jópofizni, fiatalok. - mondta önfeledten - Csak mondom: vegyetek ki egy hotelszobát. - vonogatta a vállat és elment.
Hát így találkoztam először igazán Jenson Buttonnel.


- És ott hagytalak titeket... - fejezte be Emily álmodozva, majd elgondolkodva hozzátette: - Két napot adok nektek és tuti, hogy megint járni fogtok!
- Két hete is ezt mondtad már - emlékeztettem sóhajtva. Emily dacosan fogta össze egy hajgumival szőke haját. Most legyintett és felállt.
- Én mondom, a saját életedet cseszed el, ha nem bocsájtasz meg neki. - rázta meg a fejét rosszallva. Felvette a táskáját és az ajtó felé indult. - Komolyan mondtam, Lisette. - torpant meg egy pillanatra. - Csak hívd fel, hogy mégis jó lenne beszélnetek. És kész. - fordult vissza az ajtóban.
- Nem, Emily. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében - Még mindig szeretem Jensont, de ezt nem tudom neki elnézni. Egy idő után a vonzalom elmúlik majd és jön valaki más. - mondtam nemtörődöm módon. Emily dühösen ment ki.
- Vagy nem - tette hozzá még a folyosóról. A szemeimet forgattam. Miért van az, hogy Emily rosszabbul viseli a szakításomat, mint én? Mérgesen rúgtam a szekrénybe, mintha az tehetne róla, hogy szétmentünk Jensonnel, nem pedig maga Jens. Kopogtattak. Már csak ez hiányzott. Egy ideig úgy tettem, mint aki éppen nincs otthon, de aztán durcásan kimentem ajtót nyitni.
- Lisette... - intett bágyadtan Jenson. A gyomrom vetett egy bukfencet, mint mindig, ha megláttam. Ez meddig lesz még így? Lassan abbahagyhatnák már a belső szerveim ezt a gáz viselkedést.
- Jenson - támaszkodtam az ajtófélfának és szándékosan nem hívtam be. Megnyalta a szája szélét és többször is kinyitotta majd bezárta a száját. Várakozóan néztem rá. - Igen? - kérdeztem végül sürgetően.
- Én csak... ott hagytad nálam pár cuccodat. És gondoltam elhozom. - Nyújtotta oda az egyik pólómat és a szempillaspirálomat. Ha nem lettem volna rá még mindig nagyon mérges, most biztosan felnevetek és azt gondolom magamban, hogy ez nagyon aranyos volt tőle. Jens már jó ideje próbálkozott beszélgetés kezdeményezésével vagy akármivel, amivel kapcsolatba kerülhet velem. Tudta, hogy azt a pólót kaptam valami cégtől, hogy hordjam már, légyszi. És utáltam is. Szempillaspirálból meg mindig volt egy rakat. Gondolom az egész házát fel kellett túrnia, hogy legalább ezeket összeszedje: mikor szakítottunk, én aznap mindent összepakoltam és haza is költöztem. London másik oldalára. Jensonnek ez a kis kiruccanás minimum hat órájába telt. Csak azért, hogy legyen ürügye váltani velem pár szót.
- Gyere be. - álltam arrébb végül. A jó szívem fog a sírba vinni egyszer. Jenson arcán elterült a megkönnyebbülés. Belépett mögöttem és még mindig attól félt, hogy kidobom a házból... legalábbis az arckifejezése alapján.
- Lisy, meg tudom magyarázni... - kezdte rögtön, de felemeltem a kezemet.
- Nem kell, Jens. - vontam vállat - nem tudnál semmit mondani.
- De, figyelj, bébi... - küszködött. Kezdtem komolyan sajnálni, de nem akartam megint pofára esni miatta, úgyhogy tartottam magam az eredeti tervemhez.
- Már nem vagyok bébi neked. És nem is figyelek. Mondd el, hogy hogy vagy meg minden és ennyi. - gonosz voltam? Egy kicsit. Megérdemelte? Nagyon.
- Hogy vagyok? - kérdezett vissza - Rosszul, Lisy. Iszonyatosan hiányzol... - nyújtotta ki a kezét, hogy megfogja az enyémet.
- Tudod, hogy nem én akartam így. - feleltem hűvösen.
- Ne, te nem tudod, hogy... - kezdte újra. - Olyan jól elvoltunk együtt... - Igaz. Tényleg hihetetlenül jól elvoltunk mi ketten.


Másodjára akkor találkoztunk, amikor apa nagy nehezen magával rángatott az Ausztrál nagydíjra. Tiltakoztam egy ideig, aztán beletörődtem, hogy elmegyek és legfeljebb majd kerülöm Jensont, a szemébe nem merek majd nézni, az biztos.
   Apa öltönyben, talpig úriemberként igyekezett előre a boxutcában.
- Hová megyünk? - érdeklődtem rosszat sejtve. Apa rám nézett:
- A McLarenhez. - felelte. Szinte éreztem, hogy elsápadok. Megtorpantam.
- Óh. Én... nos, inkább elnézegetek itt... vagy megkeresem Viviant. - ötleteltem. Apa türelmetlenül állt meg és fordult hátra.
- Mi a baj, Lisy? - kérdezte és a szemeit forgatta. - Azt hittem jóba vagy Jenson Buttonnel. Olyan jól elbeszélgettetek még a FIA bulin. - Igen, aztán egy liftben és egy lépcsőn is.
- Ja... persze, nincs bajom, én csak... inkább meg akarom keresni Viviant. - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Jenson megbántott vagy valami? - kérdezte apa vészjóslóan. Igazából nem voltam olyan tipikus milliárdos csemete, mint amilyennek a média beállított. Apa annyiszor játszott velem kis koromban, akárhányszor csak tudott. Naiv korszakomban (amikor még a rózsaszín volt a kedvenc színem és minden nap be volt fonva a hajam) még egy egyedileg nekem tervezett rózsaszín gokarttal is meglepett, amivel három éves koromtól egészen hat-hét éves koromig szívesen száguldoztam. Ugyanolyan apa volt, mint mindenki másé. Az összes barátom fejét sörétes puskával akarta szétszedni és ez a mai napig igaz. Ezért inkább megráztam a fejemet.
- Nem, dehogy bántott meg. Csak... - beletörődve hajtottam le a fejemet - Oké, jövök már. - Apa elégedetten indult el újra a McLaren Home-ja felé. Rendben. Megbeszéltem saját magammal, hogy próbálom elkerülni Jenst. Bár... valószínűleg keresztül néz rajtam. Ki tudja hány hozzám hasonló nővel volt már dolga? Lehet, hogy nem is emlékszik már rám.
- Na... nahát. Lisette. - hebegte valaki mögöttem. Uramatyám, Jenson...! Megpördültem.
- Há... hát... szia. - nyögtem ki végül. Aztán a kezdeti zavar helyét az arcán lassan kezdte átvenni az önbizalma.

- Nos, mi újság veled? - kérdezte közvetlenül. 

- Ismeritek egymást? - lépett oda Martin Whitmarsh. - Liset, még emlékszem, mikor apukád mellett... - kezdte nevetve.

- Igen, tudom. A rózsaszín motorom. - motyogtam halkan.

- ...száguldottál a rózsaszín motoroddal. - fejezte be hahotázva. Jensnek is fülig ért a szája. Ennek a kurva motornak az emléke még sok évig fog kísérteni, úgy látom. Belekortyoltam a kávémba, majd felnéztem rá.

- Ismerjük egymást, igen. - válaszolt most. - Együtt utaztunk a lifttel az FIA gálán. - tette hozzá, mire félrenyeltem és hangos köhögésbe kezdtem. - De ezt a sztorit majd később elmondom, ezek... tudod, Martin, lépcsőzetesen épülnek egymásra. - bólintott komolyan, mire köhögéssel elegyített nevetésbe kezdtem, Jens pedig végigsimított a hátamon. - Gyere, Lisy, igyál egy pohár vizet. - húzott maga után. Elindultam a Home felé, de visszahúzott. - A... nos, az öltözőmben is tudsz vizet inni. - torpant meg bűntudatos kis mosollyal a szája szélén. Egy ideig farkasszemet néztünk, aztán elindultam előtte. Kedvesen a derekamra tette a kezét és mutatta, hogy merre is kellene mennem. A hatalmas öltözőbe érve aztán bezárta az ajtót és rögtön rám nézett.

- Szakítottam Jessicával. - közölte úgy, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Előrébb léptem.

- Jens, ugye nem miattam vagy valami...? - kezdtem aggodalmas hangon. Megfogta a karomat. 

- Nem, nem... - mondta gyorsan és arra gondoltam, senkinek sem lehet ilyen megnyugtató hangja. - Ennek már régen véget kellett volna vetnünk ás most végül ki is mondtuk... - vont vállat. - Én... ne haragudj, Lisy, szükségem lenne erre a futam előtt. - mondta bocsánatkérő hangon és éppen kérdeztem volna, hogy mire van szüksége, de a karjaiba zárt és hosszan megcsókolt. Izmos felsőtestének támaszkodtam, ő kissé felhúzta a pólómat és a meztelen derekamat simogatta. Hugo Boss és naptej illata volt. Jó pár perc múlva zilálva toltam el magamtól kissé, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Jenson... ez... nem gondolod, hogy... kicsit furcsa? - szerkesztettem meg a kérdést nagy nehezen. Döbbenten és mosolyogva nézett rám.

- Mármint mi?

- Hogy... - inkább nem néztem a szemeibe, hanem a nyakát fixíroztam. - Tudod, vannak ezek a... normális kapcsolatok. Beszélgetések, randik meg ilyesmi... már, persze - kezdtem összevissza beszélni - már persze... ha egyáltalán akarsz valamit. - hebegtem a végén. - De ha nem... azt is megértem. Nem fogok sírni, meg ilyesmi... - totál idiótának éreztem magamat. Aztán Jens félénken puszit nyomott az arcomra.

- Oké, Lisy. Mi lenne, ha együtt ebédelnénk az időmérő után? - kérdezte vidáman. Csak bólintani tudtam...

Igen, jól megvoltunk. Felpillantottam Jensonre, aki fáradtan és reményvesztetten ült a konyhámban. 

- Szeretnéd, hogy elmenjek...? - kérdezte halkan. Megköszörültem a torkomat és inkább tüntetően elfordultam. Nem válaszoltam. - Oké. Rendben. Megyek már... szia, Lisy. - intett bágyadtan és kilépett az ajtón.