Lisette - 25. rész

 Sziasztok! Nagyon sokára hozom, igen, tudom, de volt pár dolog, ami bezavart (igazából a Kimi Räikkönen-életmód volt az a dolog, de ezt most hagyjuk :D ) Olvassátok, véleményezzétek, várjátok a következőt :) (nemsokára jön az viszont komolyan :D)





- Mondd, hogy az tényleg egy rejtett kamera - könyörögtem. Beijing vidám feje mindent elárult:
- Igazából nem egy, hanem nyolc - ment körbe és a legkülönfélébb helyekről szedett le apró fekete pamacsokat, amik valószínűleg kamerák lehettek.
- Basszus, tiszta Charlie angyalai, most már tényleg - vigyorgott Emily - a kedvenc részem Lisy lesz, amikor idegbeteg módjára le akarta nyírni Rosa haját és vérbe forduló szemekkel követelte, hogy mondja el, mi van. - Ja... - mormoltam fáradtan és mikor Bei-ra néztem, láttam rajta, hogy ugyanúgy érzi magát, mint én: ó, hogyne, örülök neki, hogy kiderült Rosa csalása és Zelda bajkeverésére is fényt derítettünk, de mégis... a vér szerinti anyánk a pénzért képes lett volna tönkretenni apa életét és közvetve az enyémet, Beijingét és ugyebár Jensonét is, akivel voltaképpen emiatt szakítottunk.
- Zeldának ki fogom verni a fogait. - fonta össze a karjait indulatosan a nővérem és mélyen egyet kellet értenem vele. A pénzhiány megmagyarázza azt is, hogyhogy tavalyi kollekciós ruhákat vesz fel.
- És most mi lesz? - zuttyant le a bőrfotelbe Emily, hosszú, szőke haját gyors lófarokba kötötte.
- Azt hiszem, el kellene mennünk a rendőrségre... az esküvő három hét múlva lesz, nincs túl sok időnk. - magyarázta Beijing, mire egyetértően bólintottam.
- Zeldát elítélhetik. - mormoltam.
- És remélem el is fogják! - csattant fel Beijing.
- Igen... de... azért az anyánk, Bei. Ha akarjuk, ha nem. Tényleg börtönbe akarjuk juttatni? - néztem fel és álltam a nővérem kemény pillantását. Leült elém, megfogta a kezeimet.
- Hatalmas szíved van, hogy ezek után is képes vagy elgondolkodni egyáltalán ezen... de azt hiszem, megérdemli... bedrogoztatta apát, szakítottál miatta Jensonnel és egyáltalán... csak azért megérdemelné, hogy bezárják, amiért úgy viselkedett velünk születésünk óta, mint az állatokkal. Még úgy sem... emlékszel a sznob perzsamacskájára, Shellyre? Vele sokkal jobban bánt például. - Jaj, igen. Shelly, akinek külön szobája volt és külön embert vett fel hozzá, akinek annyi volt a feladata, hogy etesse-itassa és simogassa. És mikor Shellyt véletlenül párszor felébresztettük, Zelda órákig üvöltözött velünk. Régi szép emlékek... és mégis...
- Az anyánk. - ismételtem és még nekem is furcsa volt ezt kimondani, hiszen én direkt sohasem neveztem őt az anyámnak. Beijing tanácstalanul egyenesedett fel.
- Figyelj. Apának elmondjuk... és majd ő eldönti. Rendben? - ajánlotta fel. Mint régen...

- Apa... biztos, hogy nem kell járnom szinkronúszásra? Anya azt mondta, muszáj. - Én és Beijing apa ölében ültünk, én négy éves körüli lehettem, Bei pedig alig múlt hét.
- Szeretnél járni? - fordult felé apa. A nővérem morcosan összeszorította a száját és megrázta a fejét elég határozottan ahhoz, hogy két copfja vidáman táncolhasson. - Akkor természetesen nem kell. - mondta apa könnyedén és magához ölelt minket.
- De anya azt mondta, hogy muszáj vagy visszaviteti a koronámat. - aggodalmaskodott továbbra is. Apa felsóhajtott és utólag visszagondolva, akkor már rég válni akart, de miattunk nem tett még semmit.
- Csak viccelt, jó? - simogatta a hátunkat és mosolygott a nővéremre, aki erre megnyugodva bújt hozzá. 
- Lisy, édes, mi a baj? - fordította akkor az arcomat maga felé apa és érdeklődve szemlélt. Lenéztem és zavartan gyűrögettem a markomban a nyalókamintás fodros ruhámnak a szegélyét. 
- Én nem akarok anyával lakni - panaszoltam. Beijing egyetértően bólogatott. Apa meglepődve nézett ránk.
- Hé... hé, lányok, anya szeret titeket, ugye tudjátok? - összenéztünk a testvéremmel. Dehogy tudjuk! - Ő csak... most... szomorú és ezért van veletek keveset... - és valószínűleg ezért szereti jobban a macskáját is...

- Oké. Apa eldönti - egyeztem bele hatalmas sóhajjal. Apa, aki mindig tudott mérlegelni és sohasem hirtelen haragból döntött. Majd ő megnézi a felvételt és kimondja az ítéletet.


Feszülten figyeltem az arcát. Az elmúlt hetek mintha nyomot hagytak volna rajta: reményvesztett, idősödő ember benyomását keltette, aki boldogtalanul és rezzenéstelenül nézte végig a felvételt. A végén felállt és megköszörülte a torkát.
- Most... elmegyek a rendőrségre. - közölte velünk. Nagyot nyeltem. Szóval döntött... így... - Megoldom rendesen, rendben? - nézett sápadt arcomra. - Na, Lisy... - guggolt elém és magához ölelt, látta a zaklatott lelki állapotomat. - Nem csinálok semmi önkényes bosszúhadjáratot... csak annyit, amennyit megérdemel, se többet, se kevesebbet. Jól vagy? - nézett aggodalmasan rám.
- Igen, igen... azt hiszem. De én nem akarok részt venni ebben az egészben. Egyszer elmegyek a rendőrségre, hogy felvegyék a vallomásomat, de én ki akarok maradni ebből. Ez már túl sok. Egyszerűen... tényleg túl sok nekem. - harapdáltam a körmömet idegesen.
- Rendben. - egyenesedett fel - Azt mondom, menjetek el Nickyvel, Emilyvel vagy Beijinggel vagy így együtt pihenni egy kicsit valahová. - javasolta. - Jó messzire, ahová nem megy az angol sajtó és nem foglalkozik veletek senki. Valami szép és nyugodt helyre egy hétre-másfélre. Na...? - csapott a térdemre bátorítóan.
- Ez jó lenne - egyeztem bele hatalmas sóhajjal.
- Parvatival beszélek és intéz nektek járatot meg mindent... mit szólnál Cancúnhoz? Tudod, ott a nyaralónk, már évek óta nem voltunk lent. Na, a kocsiból felhívom Parvatit, ezt megoldja nektek sec-perc alatt. - annyira aranyos volt, hogy még ilyenkor is a lányának a kedvével törődik, pár másodperccel azután, hogy látta a felvételt, ami bizonyítja, hogy a volt neje egy pszichopata állat, aki majdnem tönkretette az életét, hogy teljesen elérzékenyültem.
- Oké. Köszönöm. - suttogtam.
- Remek. Beijing... gyere velem - intette maga után a nővéremet - Emily, neked pedig mindent köszönök.
- Szóra sem érdemes, Mr. Petrolen. - csicseregte kedvesen Em és végignézte, ahogy kimennek az ajtón.
- Liset, minden rendben lesz. Most már tényleg. Se Rosa, se Zelda... csak te és... csak... szóval... - hebegett.
- Azt akartad mondani, hogy "csak te és Jenson"? - húztam el a számat szomorúan - Nos... nem. Annak már tényleg vége.
- Biztos vagy benne...? - kérdezte és nagyot sóhajtott, miközben egymás mellett baktattunk lefelé a lépcsőkön.
- Teljesen. - mormoltam és rossz volt ezt kimondani. Nagy levegőt vettem és próbáltam eljátszani a minden rosszat elfelejtő és életvidám lány szerepét: - Na de Cancún jó hely... egész Mexikó jó hely. Lemegyünk... süttetjük egy hétig a hasunkat... minden jobb lesz utána, hidd el. - bátorítottam inkább magamat, mint őt.
- Oké - vont vállat - Nickyt felhívjuk és elrángatjuk magunkkal. Beijing szerintem itt fog maradni... itt van Javes és Nicoval is találkozni akar majd úgyis. - magyarázta. Ez teljesen igaz, Bei tutira egész szünet alatt annyit lesz Nico Rosberggel, amennyit csak tud.
A taxiba megkönnyebbülve szálltam be: megbízok apában. Tudom, hogy nem a személyes bosszú hajtja majd és teljesen korrekt lesz mind Rosával, mind Zeldával szemben. És végre vége: nincs gyerek, nincs házasság. Azt ne tegyük hozzá hogy gyerek és házasság nekem se lesz... az egyetlen ember ugyanis, akivel ezt el tudnám képzelni, látni sem akar. El sem tudom mondani, mennyire bántam, hogy visszautasítottam minden bocsánatkérését és nem hittem neki... basszus, végig sem hallgattam, mikor próbálta megmagyarázni a dolgot...! Egy önző picsa voltam!
Néztem a mellettem elsuhanó fák árnyékát, az ismerős londoni belvárost, a nyári záport, amely most kezdett rá igazán: a taxi ablaktörlői gyors integetésbe kezdtek, hogy a sofőr kilásson annyira, hogy haza tudjon minket vinni. A szürke Londont látva tényleg szükségét éreztem a levegőváltozásnak: minden egyes épületről, tábláról, utcáról, bokorról és fáról eszembe jutott valami közös élményem Jensonnel. Tényleg nagyon várom már Cancúnt.




Nicky rögtön igent mondott a meghívásra, Beijing viszont a várakozásoknak megfelelően apával akart maradni és minden egyes vallomást meghallgatni. Ebbe a rendőrök nem akartak ugyan belemenni, de Bei megrebegtette párszor a szempilláit és már nem is volt semmi akadálya. Nicky két nap múlva megjelent a házunkban, egy hatalmas NIPO papírtáskával.
- Elhoztam magunknak az összes nyári ruha-prototípusomat. Meg a bikiniket is. - magyarázta, mikor értetlenül meredtem rá. - Lisette - szaladt hozzám, megölelt és hadarni kezdett, ami nem volt egyébként szokása: - Annyira sajnálom... hogy Zelda... meg Rosa... na te jó ég, hogy utálom azt a ribancot! Megmondtam, nem? Egy kis senki... el se hiszem, hogy erre képesek voltak... hogy vagy? - nézett rám fürkészően és a vállamat veregette. Leültem a kanapéra elgondolkodva.
- Ezzel... már jól. De hogy vagyok...? Úgy vagyok, hogy hiányzik Jenson. - panaszoltam. - Már nem is csak ő maga... hanem az, hogy mellette aludjak el... hogy tudjam, hogy ő lesz az első, akit meglátok reggel... ahogy nevet, úristen, ahogy nevet - temettem a tenyerembe az arcomat. - A tapintása a hajának... az illata... mindegy. Hagyjuk. - javasoltam és inkább szemügyre vettem a NIPO darabokat.
- Mennyire komoly ez a dolga Jensonnek azzal a német luvnyával? - kérdezte Nicky.
- Őt kéne megkérdezni... - dünnyögtem, miközben kihúztam egy bikinit a táskából - Hű. Nicky, ez gyönyörű.
- Köszi, lehet a tiéd, szerintem az pont jó rád. De lennie kell még bordóban is, túrd fel a zsákot... - vigyorgott, aztán visszatért az eredeti témához: - Igen... de te hogy látod? Szerinted szereti?
- Szerintem nem, de ez nem változtat a tényen, hogy engem szintén nem szeret már. - mutattam rá, miközben a kezembe akadt egy púderkék miniszoknya - Em, ezt nézd meg, tetszeni fog! - kiabáltam a nappaliba, ahol éppen Emily próbálta becipzározni a bőröndjét sikertelenül. A szoknyát a székre dobtam és Nicky felé fordultam, aki elmélázva nézett vissza rám.
- Van ilyen? - vetette fel a kérdést - Hogy szereti két ember egymást... aztán egyszercsak nem...? Mert szerintem nincs. Vagyis... nyilván van valakikkel, de te meg Jens imádtátok egymást, szerintem ugyanannyira szeret, mint régen. Csak maximum mérges... - vonogatta a vállát tanácstalanul.
- Lehet. - próbáltam összehozni egy mosolyt, hogy Nicky azt higgye, még bizakodok, pedig valójában már rég letettem Jensről. Ezen keseregtem magamban a repülőn is még, miközben Nicky és Emily már el is kezdték a lazulást mellettem. Ironikus volt, hogy míg ők nevetve csacsogtak és próbáltak bevenni a társalgásba, én kétségbeesetten idéztem fel az emlékeinket. A szülinapja, amikor bemutatott az apukájának, mikor vettünk egy kutyát... 
Arra eszméltem fel, hogy a gép már nem süvít a levegőben, hanem a leszállópályán gurul egészen addig, míg lassan meg nem áll. Gondterhelten néztem ki az ablakon.
Elakadt a lélegzetem. Cancún egy mexikói turistaövezet központja és igen, emlékeztem rá, hogy szép. De arra nem, hogy ennyire...! Hatalmas, káprázatosan szép épületek, vakítóan kék part, rengeteg bikinis-fürdőnadrágos aranybarnára sült ember, friss levegő, médiamentesség, nyugalom... erre van most szükségem. Egy hét távol a problémáktól... távol Jenson Buttontől.