Lisette - 26. rész

 Sziasztok! Rég volt friss, de ez már majdnem a legutolsó rész ezért kicsit hosszabb is, mint megszokhattátok, hátha kárpótlás :)) Most tényleg kéne néhány visszajelzés, örülnék neki :))) Jóó nyarat mindenkinek még erre a pár hétre :)) Puszi <3






Cancúnra jellemző egyfajta jellegzetes napfény-illat, ami a tenger sós vizének, a naptejnek és kellemes virágillatnak a keveréke. Ezt éreztük, miközben a parton fekvő villánkhoz tartozó stégen napoztunk egymás mellett hárman úgy, hogy a lábaink beleértek a szikrázóan kék vízbe.
-Imádom ezt a helyet - mormolta Nicky, hófehér haja sikkesen egyszerű kontyba volt fésülve a feje tetején és a fehér alapon fekete mintás bikinije kiemelte frissen szerzett barnaságát.
- Ne is mondd. - sóhajtott Emily elégedetten és felkönyökölt, hunyorogva nézett ránk, mivel a napsugarak bántották a szemét: - Ma este már elmehetnénk egy igazi tengerparti buliba, nem? - panaszkodott. Már három napja nem volt egy buliban sem, érhetően kezdte magát rosszul érezni... Londonban nem volt ritka az sem, hogy két-három héten keresztül minden egyes nap elment valahová. Jobban mondva minden egyes éjszaka.
- Felőlem. - vont vállat Nicky. - Lisy, van kedved? - tolta lejjebb az orráról a napszemüveget, hogy ne csak az elsötétített lencséken át lásson. Van e kedvem? Nincs. Egyáltalán nincs. De már eddig is én voltam az egyetlen tényező, aki akadályozta őket abban, hogy jól mulassanak, hiszen nem szerettek volna egyedül hagyni, hiába akartak már nagyon menni valahová éjszaka.
- Hmmm... hogyne - nem sikerült túl meggyőzőre, ezért el is mosolyodtam minden rosszkedvem ellenére: - Van hát. Menjünk. - füllentettem.
- Naaa szuper! - lelkesedtek rögtön és hosszas csacsogás vette kezdetét, amely minden komolyságot mellőzött és csak azt fejtette ki, mikor, hová és miben is menjünk...


       A cancúni éjszaka színesebb és hatalmasabb a londoninál: sok ezer ember tombol egy helyen, a zene hangos, a nők ruhái rövidek a férfiak pedig gátlástalanok. Emily éppen nevetve magyarázott valamit egy pár perce megismert magas, félmeztelen, kanadai srácnak, mikor a pulthoz léptem.
- Mit adhatok? - kérdezte a pultban álló rengeteg kiszolgáló közül az egyik.
- Egy mojitót. - sóhajtottam.
- Én állom. - mondta mögöttem valaki, finom ausztrál akcentussal. Fáradtan fordultam meg: kinézetre is határozottan ausztrál: félmeztelen, bronzbarna a bőre és alapvetően úgy néz ki, mint aki most szállt le a szörfdeszkáról. Vakítóan kék szemek és sötét haj társult ehhez a szörfös-fiú kinézethez.
- Hunt vagyok. - mondta sugárzó vigyorral.
- Öhm... Lisette. - néztem rá kissé zavartan.
- Igen, tudom - felelte derűsen és könnyedén ledobta magát mellém. - Button volt csaja, nem? - érdeklődött. Remek. Azon kívül, hogy pont ezt próbálom felejteni, utálom is, ha valaki ez alapján azonosít be.
- Mmm... de. - húztam el a számat és belekortyoltam a mojitóba.
- Hogy tetszik Cancún? - dőlt előre és ő is mohón nyelte az italát. A tipikus beszélgetés-kezdeményező mondat.
- Jó. - válaszoltam végül kimérten. Megköszörülte a torkát és bólogatott.
- Ja... szerintem is. Kérsz még egyet? - bökött a mojitóra. A pohárra pillantottam.
- De hiszen még a nagy részét meg sem ittam - értetlenkedtem.
- Ez igaz... de... utána. - próbálkozott továbbra is. - Egyedül jöttél? - kérdezősködött tovább.
- Nem... itt van valahol két barátnőm. - válaszoltam és az azúrkék szemébe néztem. Gyönyörű szeme van... és egyáltalán nem tud érdekelni. Ahogy ránézek, Jenson jut eszembe. Igen, úgy néz ki ez a srác, mint egy barnára sült Armani modell, de mégis kit érdekel, mikor Jenson Button olyan tehetséges, hogy a világ egyik legjobbja? Ha a szemei mindig vidáman mosolyogtak, ha rám nézett...? Ha egy igazi angol úriember, mint a filmekben? - Figyelj, Hunt. Köszönöm az italt. Azt hiszem... azt hiszem, mennem kell. - álltam fel és amilyen gyorsan csak tudtam, kislisszoltam. Nem volt kedvem ott maradni a dübörgő zene közepén, főleg, hogy kifelé jövet láttam, hogy Nicky is talált elfoglaltságot magának egy szőke, fekete atlétás srác személyében. A kinti kissé hűvösebb levegő lehűtötte az arcomat és úgy éreztem, belülről is megnyugodtam kicsit.
Végre megtettem azt, amit igazából már napok óta meg kellett volna... ránézni a sajtóra és nem elzárkózni... valószínűleg már kipattant a Zelda-Rosa botrány... Nagy levegőt vettem és előszedtem a telefonomat. Önkéntelenül is a fogamat csikorgattam, miközben az első hírportál címét begépeltem., ami eszembe jutott. Összeszorítottam az állkapcsomat, miközben betöltött az oldal... és öles betűkkel fogadott, amitől féltem:
Zelda Ann Roshington és Rosa Toulmanov közönséges bűnözők!
Nagyot nyeltem, aztán leültem egy padra és olvasni kezdtem:


            Tegnap robbant a hír, miszerint Javes Petrolen volt Rosa Toulmanov rejtéyes vőlegénye. Azonban meglepődésre semmi ok, Javes Petrolen nem önszántából vette volna el a médiamágnás lányát, az ugyanis elkábította egy krysa nevű szerrel (erről bővebben itt olvashat) majd azt hazudta neki, hogy együtt töltötték az éjszakát és terhes. Lisette és Beijing Petrolen édesapja pedig rögtön vállalta volna a nem létező felelősséget és hajlandó lett volna feleségül is venni Toulmanovot.
Ekkor azonban egy videófelvétel segítségével bizonyítani lehetett, hogy nem történt semmi és Rosa Toulmanov nem terhes... de a legsúlyosabb titokra csak ezután derült fény: aki az egészet kitalálta és a krysát szerezte, nem más, mint Javes volt felesége, Zelda Ann Roshington!
Bár a videón szereplőadatokról nincsenek egyenlőre információink (a rendőrség bizonyítékként hivatkozott rá és nem hajlandó egyenlőre részleteket elárulni róla) annyi bizonyos, hogy mind Zelda Ann, mind Rosa előzetes letartóztatásban vannak. Hogy ez meddig marad így, azt nem lehet tudni, de Javes Petrolen előterjesztette kérését, miszerint gyorsított eljárásban szeretné végigvinni az ügyet (hivatkozva teendői sokaságára és tekintettel két lányára)
Minden új hírről tájékoztatjuk Önöket!


Kifújtam a levegőt. Nem volt annyira rossz, mint amilyenre számítottam. De eszembe jutott, hogy ez az egész kabaré az oka annak, hogy Jensont elvesztettem. Egyre rosszabbul éreztem magamat. Tanácstalanul álldogáltam a klub előtt, kezemben a telefonom, mögöttem kiabálta a nevemet a Hunt nevű srác... a fejem zúgott, az agyam és minden egyes sejtem Jens után sikoltozott... a lábaim remegtek...
És megcsörrent a telefonom. Annyira isteni jelnek tűnt, hogy biztosra vettem, hogy Jenson neve lesz a kijelzőn... de nem ő volt.
- Szia, apa. - köszörültem meg a torkomat, a hangon kissé rekedten csengett.
- Hello, kicsim. - fáradt volt, de megkönnyebbült, ez hallható volt. - Minden rendben? - kérdezte.
- Ezt inkább én kérdezem. Olvastam a Loshonew.com-on, hogy előzetesben vannak. - tájékoztattam és közben elindultam az utcán, lustán rugdosva magam előtt pár kavicsot.
- Igen. Minden rendben van. Már fellélegezhetünk... figyelj csak... - váltott hirtelen gondterheltté a hangszíne. A gyomrom görcsbe rándult. - ...beszéltem Parvatival. - Ó. Parvati nyilván elmesélte neki a sírógörcsös kiborulásomat Jenson győzelme után. Nem olyan élmény, amelyet szívesen felidéznék újra. - Átjönnél valamelyik nap? Csak beszélgetni egy kicsit. Próbállak felvidítani... vagy... ilyesmi. - elfúlt a hangja. Akkor döbbentem rá, hogy hülyeség volt azt hinni, hogy eljövök egy hétre a tengerpartra és mindent elfelejtek: Nem menekülhetek Zelda kegyetlenségétől, Rosa álszentségétől... és a Jensonnel töltött másfél év emlékétől sem. Szorosan lehunytam a szememet, miközben döntöttem:
- Átmegyek holnap. - mondtam keményen.
- Holnap? Azt hittem még legalább négy-öt napot lent lesztek Cancúnban... - értetlenkedett. Bólintottam, bár ezt nyilván ő nem látta.
- A többiek maradnak. Én most azonnal hazarepülök. Nem akarok felejteni. Rendbe akarok tenni mindent. - sóhajtottam.
- Akárcsak én... - mormolta apa - Rendben, drágám. Gyere át valamikor délután, jó? - Kifújtam a levegőt, miközben éreztem, hogy ez lesz a legjobb. Hazamenni most, szembenézni minden rosszal, hogy aztán meg tudjak nyugodni.
- Rendben. - tettem le a telefont. Visszabaktattam a nyaralónak használt villánkig, felkapcsoltam a lámpákat az üres és sötét házban. Pár perc alatt összedobáltam a cuccaimat, dobtam egy sms-t Nickynek (nála gyakrabban van telefon) és intéztem pár hívást a magángép miatt, ami rekordidőn belül a rendelkezésemre állt, tehát egy óra múlva már a másodpilóta segített a fedélzetre. A következő pár napom azzal fog eltelni, hogy a sajtó kérdéseire válaszolok majd... nem, nem balhéztam össze Jensonnel, nem, nem járok Kimivel, igen, utálom Zeldát, igen, Rosa egy kis dög... hmm... fáradtan dőltem hátra és szinte rögtön elaludtam.
              Arra ébredtem, hogy Parvati lágyan rázza a vállam.
- Lisette, édesem... leszállhatsz, ébredj.  - mosolygott. Álmosan pislogva vettem tudomásul, hogy már Londonban vagyunk és Parvati nemcsak, hogy kijött elém, de magára vállalta az ébresztésem feladatát is. - Figyelj rám: kint nagyon sok újságíró van, megneszelhették valahonnan, hogy most jössz... és Zelda miatt kiemelt figyelemmel követnek most téged... ne törődj velük, jó? - terített a vállamra egy vékony takarót. Kora hajnal volt, az ég sötétszürkén ébredezett, még a holdat is látni lehetett halványan. Botladozva álltam fel és nagyokat ásítottam. - Tessék, igyál egy kicsit. - nyomott a kezembe egy hosszúkávét a legnagyobb kiszerelésből. Hálásan elmosolyodtam, aztán kiléptem...
Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat és elszorult a torkom a rengeteg vaku villanásától.
- Lisette, mit szól ahhoz, amit az anyja tett?!
- Miss Petrolen, adjon egy exkluzív interjút!
- Lisette, igazat adsz az apádnak, Javesnek?!!
- Lisette, várjon, várjon, álljon meg! - Parvati oldalról átkarolt és próbálta tolni magunk előtt a tömeget, de még tőlem is alacsonyabb egy fél fejjel, úgyhogy ez nem volt túlságosan neki való feladat, de ennek ellenére hősiesen lökdösődött és kiabált a riporterekkel, amíg a kocsijához nem értünk.
- Ennyi ember még sohasem követett - kapcsoltam be a biztonsági övemet az anyósülésen döbbenten.
- Nagyon sokan ráharaptak a Zelda sztorira. - húzta el a száját és visszapillantó tükröt figyelte, miközben kiállt, hogy egyik utánunk rohanó médiasáskát se üsse el lehetőleg. - Hogy vagy? - nézett rám fürkészően, mikor már az autópályára kanyarodott.
- Öhm... igazából nem jól. Összezavarodva. - piszkáltam a biztonsági öv szíját szórakozottan. - Túl sok minden történt mostanában. Jensonnel az a vita még ezek mellé... túl sok. Tényleg.
- Jaj, kicsi szívem... - aggodalmaskodott, majd feljebb tolta orrán a szemüveget - Hazaviszlek, alszol egy kicsit, addig csinálok reggelit... utána meg elmegyünk együtt apukádhoz, hátha megnyugtat. Jó így? - nézett rám. Bólintottam. Ha Parvati nem lenne, megdöglöttem volna már rég.
         Minden szavát betartotta: majdnem dél volt, mikor felébredtem és egy gyors zuhany után máris frissen sült palacsinta illata fogadott. Hihetetlenül hangozhat, de sokkal jobban szeretem Parvati palacsintáját enni, mint akármilyen hozatott szuperreggelit, ami belekerül akár negyven fontba is esetenként.
- Atyavilág, ezt imádom - közöltem teli szájjal, miközben a harmadik nutellás édességet tömtem a számba nagy hévvel. Parvati elégedetten mosolyodott el és az asztalra könyökölt.
- Örülök, ha ízlik. Felhívom Javest, hogy megyünk nemsokára, jó? - állt fel és magára kanyarította a pulcsiját. Értetlenkedve meredtem rá. Miért kellene közölnünk apával, hogy megyünk...? Bár, ahogy gondolja... megvontam a vállamat és megettem még, ami maradt a palacsintámból. Amíg ő telefonált kint az előszobában, én megmostam a kezemet és felvettem a mentaszínű kasmírpulóveremet.
- Mehetünk! - kiáltottam és előrementem a kocsiig, ugyanis alig vártam már, hogy apánál legyek... ha valaki, akkor ő tényleg megvigasztal majd.
    Kipattantam az autóból és szegény Parvatit meg sem vártam, de alig vártam, hogy megtudjam, mennyire van kikészülve apa... és hisztizni szerettem volna neki... mindenről.
- A dolgozóban vagyok! - kiáltott ki apa, mikor meghallotta dobogó lépteimet.
- Apa! - estem be. Elmosolyodott. Szomorú, fáradt, sok mindent megélt mosoly volt... de legalább mosoly. Magához ölelt.
- Óh, Lisy... sajnálom. Annyira sajnálom ezt a sok mindent, amit elviseltél mostanában.
- Zelda mindig is ilyen volt... Rosa meg... hírnévre éhes kis élősködő - legyintettem.
- Nem csak ezekre értem. Jenson miatt... tudod, még bűntudatom van. - vallotta be és elfordította a fejét. Követtem a pillantását, de a nagy ablakon, bársonyfüggönyön és a másik oldalra néző nagy támlájú bőrfotelen kívül semmi sem volt ott.
- Már mindegy. - ültem le vele szemben. - Azt hiszem, nem ezen múlt. Az én hibám. Tényleg nem hallgattam meg Jensont, mikor arra szükség volt. Egyszer kellett volna végighallgatnom anélkül, hogy sértetten fogom magam és elrohanok... ennyi lett volna és most nem tartanánk itt.
- Szóval semmi esélyt nem látsz rá, hogy esetleg...? - vont vállat óvatosan és inkább nem is folytatta a kérdést. Szomorúan pillantottam fel.
- Egyáltalán nem. És meg is értem. Másfél évig tökéletes kapcsolatunk volt, találtam egy telefonszámot és felrúgtam mindent, hisztis picsaként elvonultam felhúzott orral és nem hagytam, hogy megmagyarázza. És mindezt miért...? Sértettségből. Miért volt fontosabb a saját büszkeségem, mint Jens? Pedig... ajj, apa, nagyon szeretem. - temettem a tenyerembe az arcomat és szinte ömlöttek a szavak a számból, nem is gondolkodtam rajta, az agyam csak dobta ki a mondatokat, amelyek régóta az elmémben lebegtek: - Annyira hiányzik, mint soha semmi. Hogy vele legyek minden egyes futamon, hogy ott legyek mellette sikerben... meg sikertelenségben is igazából, meg akarom vigasztalni! Vele akarok reggelizni, este mellette elaludni, reggel mellette kelni... mindent! - fakadtam ki.
- Miért nem mondod ezt el neki...? - dőlt a hatalmas tölgyfából készült íróasztalához apa.
- Mert azt hiszi, hogy Kimivel járok és ő már amúgy is tovább lépett. Látod... Karol... - csikorgattam a fogaimat dühösen a kis német picsa említésére.
- Nem hiszem, hogy Karol komoly lenne neki - vetette fel apa.
- Az mindegy, de én már nem kellek neki. Pedig én nem is tudom... meghalok nélküle, érted?! - nyöszörögtem fájdalmasan. - Nem hittem volna, hogy van olyan nagy szerelem, mint amit mondanak a filmekben... de az biztos, hogy most értékelem igazán, hogy Jenson volt nekem. Valószínűleg soha többet felém se néz majd, de én életem végéig szeretni fogom. Ez... így van. - köszörültem meg a torkomat és már szúrták a könnyek a szemeimet. -  Szeretem.
- Ezt szépen mondtad. - tette a vállamra a kezét és furamód mosolygott. Nem most kellene sajnálkoznia...?
- Ja. Kár, hogy Jens nem hallotta. - morogtam remegő hangon és lemondóan néztem a magassarkúmra.
- Ez azért annyira nem biztos. - Jenson hangja. A szemeim döbbentek kitágultak és összevissza kapkodtam a fejemet. Először nem is értettem, mi van, aztán apa még mindig mosolygó arcába néztem... majd a már említett magas támlájú bőrkanapéra, ahonnan felállt Jenson és lassan előrelépett elém. - Igenis hallottam.