Lisette - 5. rész

-         "Lisy, beszélnünk kell, kérlek válaszolj, mindent elmondok! Vigyázz magadra, remélem minden rendben veled." Ezt írta - olvastam fel Nickinek, aki felvonta tökéletesre szedett szemöldökét.
- És ez kicsit sem dobogtatja meg a szivedet...? - vetette fel a kérdést. Bizonytalanul ráztam meg a fejemet. Oké, egy kicsit tényleg aranyos volt ez tőle, hogy vigyázzak magamra meg ilyesmik... - Hagyod, hogy beszéljetek, ugye? - hajolt előre Nicki bizalmatlanul. Pörgött az agyam, az ajkamba haraptam, végül felsóhajtottam.
- Azt hiszem... - adtam be a derekamat, mire elvigyorodott és elégedetten csettintett.




A bizonyos családi ebéd után Jenson furcsán viselkedett. Furcsán nézett rám, furcsán beszélt hozzám és egyáltalán: folyamatosan zavart volt. Szinte könyörögtem neki, mondja el, mi van.
- Jens... látom, hogy történt valami. Mondott apa valamit? Kérlek. - nyúztam. A kanapén ült, az ölében feküdtem. Lassan simogatta az arcomat.
- Semmi, Lisy. Igazán. - sóhajtott. Felültem.
- Akkor hazudj. - fordultam el és dühös voltam rá. Mindig mindent elmondtam neki. Óvatosan végighúzta jéghideg ujjait a hátamon. Maga felé fordított és meg akart csókolni, de nem hagytam.
- Jenson. Már egy hete, hogy titkolsz előttem valamit. - ellenkeztem. Nagy nehezen felállt.
- Igen. Igen, de nem mondhatom el, Liset. Mert... úgyis meg fogod tudni, csak idő kell neki és...
- Jenson, azt hittem, szeretsz. - vágtam közbe és remegett a szám.
- És ez így is van, Lisy, okkal nem mondom el. De nem kettőnkről van szó. - próbálkozott a magyarázkodással.
- Ez az egész ügy csak simán nagyon furcsa. - álltam fel. Egy mozdulattal felrántottam a pulcsim cipzárját.
- Hová mész? - követett aggódva.
- El. - morogtam.
- Lisy... - a hangja bocsánatkérő volt.
- Ne lisyzz, Jens! Már egy hete máshogy nézel rám, titkolózol és nem bízol bennem. Nem ezt érdemlem. - hunytam le a szememet és próbáltam nem sírni, pedig már szívem szerint rég megtettem volna.
- Figyelj, én... - túrt a hajába zavartan, de kikerültem.
- Majd jövök. - vágtam be az ajtót magam után.
Igazából egy éjjel-nappali hipermarketba mentem, ahol egy szar minőségű kávét vettem, azzal szálltam vissza a kocsimba. Legalább fél óráig ültem ott, dühöngtem Jenson miatt és apa miatt is, miközben azt a löttyöt ittam. Az órára néztem. Basszus, már éjfél is elmúlt. A parkoló melletti neonfényű reklámok bántották a szememet.
Lehet, hogy csak túl komolyan veszem és nincs is semmi fontos dolog a háttérben. De akkor miért titkolózik? Szinte alig szól hozzám és zavarban van folyamatosan. Csináltam volna valamit...?
- De mégis mit?! - kiáltottam fel elkeseredetten, miközben váltottam. Hazaindultam. Terveim szerint csak el akartam aludni valamelyik ágyban, de nem Jenson mellett és reggel választás elé állítani: a hülye viselkedése vagy én.
Ez azonban már ott megdőlt, hogy akármelyik ágyat választhattam: Jenson nem volt otthon. És mégis hol lehet - gyorsan a Rolexemre pillantottam - hajnali negyed kettőkor? Teljesen mindegy, egy újabb érthetetlen dolog, amit csinál mostanában. Lemondóan dobáltam le a ruháimat és vettem fel a bordó hálóingemet. Semmi sem akart összejönni: minden szekrényemet feltúrtam, mégsem találtam meg a fogkefémet. Remek, biztos a hálószobai fürdőben hagytam.
Nem szívesen mentem vissza, ugyanis félő volt, hogy Jenson hazajött és nem akartam összefutni vele. Óvatosan néztem be: Jensnek híre-hamva sem volt még.
-         Hova a picsába tettem? – hajigáltam a cuccokat összevissza a fürdőszobai hófehér szekrénybe. Jenson Hugo Boss parfümjét is arrébb toltam…valami kiesett. Lehajoltam érte  - Ez mi? – vontam fel a szemöldökömet, mikor kihajtogattam a cetlit. Úgy éreztem magam, mint egy rossz telenovellában, mikor megláttam a telefonszámot rajta. Remegett a kezem, miközben tárcsáztam a telefonnal, ami Jens ágyán volt. Ugyan. Mindjárt felveszi valami középkorú pasi. Egy csöngés. Kettő. Három. Ugyan. Tényleg… beleszól valami menedzser vagy pilóta. Ugyan.
-      Máris hiányzom? Két perce mentél el – csivitelte a nő kacéran.  Kinyomtam. Mélyeket lélegeztem. Talán ez még semmit sem jelent. A könnyek végiggurultak az arcomon. A telefon csörgött a kezemben. Lassan emeltem a fülemhez, miközben elhúztam az ujjamat a képernyőn és fogadtam a hívást. – Hé, minden oké? Az előbb megszakadt. – magyarázta. Nem válaszoltam. – Szivi…? – szólongatott kuncogva.
-         Ribanc. – közöltem vele egyszerűen, mire idegesen kiáltott:
-         A francba! Lisette…! Ezt… - és letette. Oké. Ha volt kétségem, már nincs. Jenson ezért furcsa. Mert megcsalt. És most is tőle jön. Csak leültem az ágy szélére és a kezembe temettem az arcomat. Jens mindennél többet jelentett nekem. Igazából az első ténylegesen komoly kapcsolatom volt vele. Előtte volt még két barátom, de amolyan tinidzsér-szerelemnél egyik sem volt több. Jensonnel pedig egész hátralévő életemet el tudtam volna képzelni, családi házzal, gyerekkel együtt. Ott vártam rá, miközben úgy éreztem, darabokra esem.



- Visszaírtál? - sürgetett Nicki izgatottan. Kelletlenül bólintottam.
- Nem te mondtad, hogy eltöröd a kezem, ha visszafogadom? - könyököltem fel egy mély sóhajjal az asztalra.
- Azt írta, meg tudja magyarázni, nem...? Én bízok benne, hogy tényleg. - vigyorodott el. - Jók voltatok együtt.
- Ezt elég nehéz kimagyarázni. - mormoltam. Biztatóan szorította meg a kezemet.
- Inkább azt mondd, mit írtál neki. - a telefonomra néztem és szó szerint olvastam fel neki a válaszomat:
- "Rendben"
- Komolyan csak ennyi? - rökönyödött meg. A vállamat vonogattam, de megcsörrent a telefon. Nem túl nagy meglepetésre Jenson hívott.
- Hallgatlak - szóltam bele.
- Szia, Lisy! Ráérsz most? Hol vagy? Érted menjek? - hadarta. Valószínűleg arra számított, hogy nemleges választ kap és most sietett, nehogy meggondoljam magamat. Nickire néztem, aki láthatóan legszívesebben már most Jenson lábai elé rugdosott volna.
- A Starbucksban az Abbey-n. Igen, ráérek, most Nickivel vagyok, de...
- Megyek. - vágott közbe. Halványan elmosolyodtam. Imádtam a határozottságát.
- Szia. - tettem le, majd felpillantottam barátnőmre.
- Mégis mit akar mondani? - haraptam az ajkamba idegesen már megint.
- Nemsokára megtudod - kacsintott - rögtön utána hívj fel.




Jenson körülbelül húsz perccel a hívás után jött meg. Letörten lökte be az ajtót. Mihelyst meglátott, a szőnyegre térdelt, ahol magamba roskadva ültem.
- Lisette, mi történt? - aggodalmaskodott, miközben átölelt - Te jó ég, kicsim, jól vagy? - seperte el a hajat a szememből. Szinte hátrahőkölt, mikor észrevette, hogy az arcom csatakos a könnytől. - Lisy... - suttogta.
- Megcsaltál. - csak ennyit mondtam neki. Az ágyra fordította tekintetét, rajta a mobillal és a telefonszámmal. Lesápadt és éreztem, hogy enged ölelésén.
- Lisette ez nem... ez nem... - hebegte.
- Szivinek nevez és most is tőle jössz. Nekem te ne mondd, hogy nem. - fakadtam sírva megint. - Ne tagadj le semmit! - kiáltottam fel. Felálltam. - Hogy tehetted ezt velem, Jens?! - egyre hangosabb voltam, de ő mintha meg sem hallott volna. Csak nézett maga elé. - De hát én szeretlek! - kiabáltam tovább. Erre végül reagált. Kábán nézett fel.
- Lisy, én is nagyon, nagyon, de nagyon szeretlek. - suttogta. Hisztérikusan felnevettem.
- Gusztustalan vagy. - szorítottam össze a számat és elővettem a bőröndömet. Miközben a cuccaimat dobáltam be, próbált beszélni velem, de nem engedtem szóhoz jutni.
- Hagyjál! - kiáltottam akkor is, mikor óvatosan a vállamra tette a kezét - Jessicával is ez volt?! Őt is velem csaltad meg, aztán jöttél össze velem? És most ezzel a... nem tudom, hangja alapján egy olcsó ribi. Gratulálok. - cibáltam ki a bőröndömet és minden másodpercben a szememet törölgettem, hogy szétesett helyett inkább erősnek és határozottnak tűnjek - kevés sikerrel.




Megismertem a kocsiját, ahogy megállt a Starbucks előtt. Nickire pillantottam.
- Menj már! - bökdösött - És mondom: majd hívj. - lelkesedett.
- Megígérem - nevettem fel és felkaptam a táskámat majd az autója felé sétáltam. Mikor meglátott, kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót.
- Szia. - mosolygott. Kicsit mintha még melegebb lett volna hirtelen, ahogy erre a férfias, szomorkás, bocsánatkérő mosolyra néztem.
- Hello - ültem be. - Hová megyünk? - kérdeztem, mikor már ő is beült és bekapcsoltam a biztonsági övemet.
- Kettesben szeretnék beszélni veled, tehát... ha nem bánod, haza. - Nem szóltam neki, hogy én már ugyebár nem ott lakom, de aztán leesett neki - Illetve: már csak nekem haza. Sajnos. - köszörülte meg a torkát. - Lisy, engedd, hogy megmagyarázzam.  Én... már eldöntöttem, hogy nem érdekelnek következmények: elmondok mindent. Mert csak te számítasz. Csak te és senki más. - fordult be. - Liset, csak, hogy tudd: soha nem csaltalak meg. És képtelen is lennék rá.
- Értem. Tehát teljesen véletlenül volt egy telefonszám elrejtve a szekrényben, ami egy olyan nőhöz tartozott, aki úgy veszi fel neked a telefont, hogy "szivi"? - nagyon aranyos volt, ahogy azt mondta, nem csalna meg. De a tények bőven ellene beszélnek. Tények...? Te jó ég, látszik, hogy elméletileg jogász vagyok.
- Figyelj rám. - megnyalta a száját, ami nem sokat segített abban, hogy a mondandójára figyeljek és ne a külsőségeire. - Az a nő tényleg szivit mondott és tényleg azt a telefont vette fel így. De nem nekem. Az nem az én telefonom.
- Jens, te sem gondolod komo... - kezdtem némi meglepett nevetés után, de megfogta a kezemet. Leállította a kocsit a ház előtt.
- Liset, hinned kell nekem. A telefon igaz, a cetli igaz, minden így van. De nem nekem szólt. Nem az én telefonom volt ott. Javesé.
- Hogy mi? Apáé? - értetlenkedtem - De... - megráztam a fejemet.
- Kezdjük máshonnan. Az ebédtől. Mikor elmentünk Javeshez, kicsim, emlékszel? - kicsimnek szólított. Talán megszokásból.
- Igen, onnantól... de inkább meséld, nem vágok közbe többször - emeltem fel a karjaimat megadóan.
- Rendben. - hajtotta le a fejét, kivette a slusszkulcsot és előröl kezdte: - Lementél. És Javes meg én beszéltünk pár szót. Tudod, normális dolgokról. Te és én, versenyek, ilyesmik. Aztán berobbant Javes barátnője, a nyakába ugrott.
- Micsoda...? - döbbentem meg. Apa nem említtette még mindig, hogy lenne valakije...
- És Javes azt kérte, ne mondjak semmit neked. - Miért? Jenson nem úgy tűnik, hogy hazudik, de ennek így nincs értelme. - Lisy, én akartam... tényleg. De Javes azt mondta... nem akarja, hogy tudj róla.
- Ez nem ok arra, ahogy viselkedtél... - szúrtam közbe, de nem vette figyelembe a megjegyzésem, csak folytatta.
- Később ideadta a telefonját, egy táblagépet és még valami kis üzenetet is, hogy ő nem ér rá, de ezeket rejtsem el valahogy. Először nem értettem, csak később esett le, hogy mivel csak én tudok kettőjükről, körülbelül mindent elvárt, hogy intézzek. Megkaptam a nő telefonszámát, minden adatot. Javes nagyon ügyelt arra, hogy a sajtó ne sejtsen semmit és te sem. Elvakultan szereti azt a nőt, csak tudnám, miért. - rúgott az autójának az oldalába. Még mindig görcsösen markolta azt a kormányt - Egy hét telt el és én mondtam neki, hogy nem vagyok erre hajlandó többet: vagy elmondom neked és nem kell tovább hülyén érezni magamat vagy keressen mást.
- És mit mondott? Biztos megértette... - vontam vállat. Jens most pillantott fel. Zöldeskék szemeiben mintha indulatot véltem volna felfedezni.
- Azt mondta, akkor kiveszi a részvényeit a McLarenből. - a szavait súlyos csend fogadta. Mi...? Igen, apa sokat tett a csapatba, egy alappillére volt pénzügyi szempontból. Ha egyik napról a másikra ezt meglépi, akár katasztrófához is vezethetne a McLarennek. Jenson pedig szinte biztos, hogy ülés nélkül marad egy ideig.
- Nem... nem tudom elhinni. Jenson, apa sosem tenne ilyet. - nyúltam a táskámba remegő kézzel, csak, hogy kivegyem a telefonomat és robot módjára teljesen feleslegesen megnézzem az időt.
- Magától nem is. Nézd, Lisy, apukád az egyik legjobb ember volt, mikor megismertem. De mostanában furcsa dolgokat csinál. És ez mind az ő hatása.
- Dehát kié...? Ismerem...?
- Ismered. Rosa Toulmanov.