Lisette - 4. rész

- Miről beszél? - kérdeztem vissza döbbenten. - Mi a...?
- Kicsim, ne foglalkozz az ilyen hülyeségekkel, nyilván egy bulvárlapból szedte, menjünk - próbált megóvni a kétségbeeséstől Jens és finoman maga elé tolt. Az afroamerikai riporter azonban még mindig engem nézett, ahogy lassan már mindenki.
- Én... elnézést, azt hittem, már hallotta... - szabadkozott - Zelda Roshington ma délelőtt azt nyilatkozta a US Daily-nek, hogy Javes Petrolen nem az ön vérszerinti édesapja. Azt... azt hittem, tudott róla. - húzta vissza a diktafont megszeppenve.
- Egészen biztos, hogy félreértésről van szó. - karolt át Jenson és minél gyorsabban elhúzott onnan. Nagyokat nyeltem.
- Jens, miről beszélt? - temettem az arcomat a kezembe.
- Hívd fel Javest. - adta a kezembe a telefonomat. Aggódva nézett rám és maga után húzott a kocsijába. Indított és én végre kicsit biztonságban éreztem magam a zárt térben, lesötétített ablaküvegek mögött. A telefon kicsöngött.
- ...igen, Lisy? Ne haragudj, nem igazán érek rá és... - kezdte,de nem hagytam, hogy befejezze. Most nem érdekel, mennyire elfoglalt.
- Apa... anya megint nyilatkozgatott. Én... hallottad te, mit mondott? - harapdáltam az alsó ajkamat gondterhelten. Nem szoktam hinni a hülyeségeknek, amiket a sajtónak mond, de ma apa különösen feszült és tanácstalan volt. Mi más lehetne az oka....?
- Ó, azokra a mesékre gondolsz, hogy nem én vagyok az igazi apád, Beijing ilyen, te olyan vagy satöbbi? - kérdezte szórakozottan. Megkönnyebbült hangja volt - Lisy, drágám, tudod, hogy nem kell ezeket komolyan venni. Összevissza beszél, hogy rá figyeljen a média vagy kapjon valamennyi pénzt vagy igazából ő sem tudja, miért. De ezt te is tudod.
- Igen, tudom... de ma olyan fura voltál... - kötöttem az ebet a karóhoz. Jensonre pillantottam, aki kérdőn nézett rám és bátorítóan megfogta a kezemet.
- Lehet. Sajnálom. El vagyok havazva. De nem azok miatt a hülyeségek miatt, amit anyád kitalál.
- Ne nevezd így. Tudod, hogy nem tartom az anyámnak. - sóhajtottam fel.
- Pedig az és ezen nem változtathatunk. Szeretlek, Lisy - tette hozzá és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Én is elmosolyodtam halványan. Bár nem értem, hogy mi volt a baja apának. Nem az, hogy sok a dolga... eddig is sok volt, mindig is el volt havazva, de sosem volt emiatt ideges vagy zavart, mint pár órája.
- Én is, apa. - bontottam vonalat. - Nem értem, mi van vele. - néztem Jensonre elgondolkodva.
- A lényeg, hogy nincs semmi gáz, nem? - vigyorodott el és igyekezett az útra koncentrálni. Balra fordultam és kinéztem az ablakon, de nem a kilátás járt a fejemben, hanem az, hogy igenis van valami gáz. Csak még ötletem sincs, mi az.



- Merre mész? - pördült hátra a székével Emily, mikor másnap reggel éppen indulásra készen mentem az ajtó felé. Felvettem a táskámat az asztalról.
- Találkozok Nickivel. - vetettem egy utolsó pillantást a tükörre. - Téged is hívni akartunk, de mondtad, hogy mész Aaronnal ebédelni. - mutattam rá a telefonommal és megigazítottam a halványkék blézeremet a vállaimon. Emily elmosolyodott.
- Igen, tudom. Viszont Nickit puszilom. - könyökölt fel.
- Átadom. - vettem el a kocsikulcsot az asztalról és kinyitottam a bejárati ajtót. Dudorászva ültem be a kocsiba.
Nicki Palermo huszonhét éves tehetséges divattervező, akivel évek óta jóban vagyunk. Övé a NIPO márka, amely pár év alatt teljesen meghódította a világot. Még az első szárnypróbálgatásaikor találkoztam vele. Emily cipelt el a divathétre, ahol bemutatták pár ruháját a feltörekvő divattervezők kifutóján. Elbűvölő és mégis kemény lány, olyan személyiséggel, amivel születni kell és nem lehet eltanulni.
Beléptem a hatalmas épületbe, Nicki munkahelyére, ami egyben a NIPO otthona is volt.
- Lisette - biccentett a barátnőm titkárnője a földszinten, széles mosoly kíséretében.
- Hello, Jana. - kacsintottam és felléptem a mozgólépcsőre. A folyosó végén elfordultam jobbra és a legutolsó, fekete ajtót nyitottam ki. - Nicki irodája.
- Lisette! - pillantott fel, mikor meghallotta, hogy beléptem. - Egy pillanat és mehetünk, ezt még aláírom. - mutatott egy szerződésre az asztalán. Megértően bólintottam.
- Csak nyugodtan, Nicki. - ültem le lazán a vele szemben lévő székre. Nicki magasan felfogta lófarokba hófehér haját és most elgondolkodva kapcsolgatta a tollat ki-be a kezében. Szerettem itt lenni. Körülnéztem. Mindenfelé anyagdarabok, félig kész vagy elvetett tervek voltak. Néha kutakodtam ezek között és igazán gyönyörű dolgokra bukkantam. Nicki felé sandítottam. Még legalább két oldalt el kell ebből a szerződésből olvasnia... van időm. Kinyújtottam a kezemet és összemorzsoltam az ujjaim között a sötétzöld selymet.
- Mindjárt mehetünk. - nyugtatott meg - Starbucks? - kérdezte, miközben még árgus szemekkel olvasta az előtte heverő szerződést.
- Akár - vigyorodtam el.


- Olvastam, hogy a HAK-ban találkoztatok. - reagált éppen a Jensonnel kapcsolatos dolgaimra a Starbuck külső teraszán. Feljebb tolta vékony orrán a saját maga által tervezett fekete-fehér csíkos kerettel rendelkező napszemüveget.
- Igen, ott volt. - kortyoltam a tejszínes kávémba. Elmeséltem neki a beszélgetését Rosával, amit Emily hallgatott ki.
- ...gondolod, hogy megcsalt Rosával? - ütközött meg. Nagyot nyeltem.
- Nem. Biztos, hogy nem. - nevetgéltem zavartan. Igazából meg fogalmam sincs.
- Rosa Toulmanovot meg tudnám fojtani egy kanál vízben - fintorodott el. - Komolyan, mit csinált egész életében, ami említésre méltó? Ja: megszületett. Beleszületett egy istentelen nagy vagyonba, huszon-fogalmamsincs hány évesen még egyszer sem mozdította az ujját sem, mindenki neki ugrál és azt tesz, amit csak akar. Egy magamutogató ribanc. - pöccintett le egy pólójára hullott levelet dühösen.
- Nicki, mint tudod... vannak még így páran, akik csak beleszülettek a pénzbe. - köszörültem meg a torkomat elhúzott szájjal.
- Jaj, ne már, Lisette. - nevetett fel döbbenten. - Fél életedet azzal töltötted, hogy rejtegetted azt, hogy iszonyatosan gazdag vagy. Elvégeztél egy egyetemet. A legjobbat az országban. Rosa Toulmanov meg egy buta tyúk, aki már tizenhat évesen híres lett az MTV-ben, mikor olyan szülinapi bulit kapott, hogy csak fehér pávák rohangáltak a kastélyuk udvarán. Érzek árnyalatnyi különbséget. - kavarta meg a kávéját gúnyosan. - Most komolyan: megnéztem neten azt a részt. Kilenc darab hatemeletes szülinapi tortája volt és két kocsit kapott a szüleitől. És tudod mi volt a dráma abban a részben? Szegény kicsi Rosa nem törtfehér, hanem gyöngyházszínű Range Rovert szeretett volna... de a "szemétláda" szülei még ezt sem adták meg neki - rázta meg a fejét színpadiasan. - Ha Jenson komolyan pont vele csalt meg egy ilyen lányt, mint te, akkor csak gratulálni tudok neki. És ha visszafogadod, hát én eltöröm a karod. - fenyegetett komolytalanul.
- Nem hiszem, hogy... hogy Rosa... na mindegy - legyintettem.
- És apukáddal mi a helyzet? - kérdezte, miközben rendelt még magának egy forrócsokit is.
- Ugyanaz, mint eddig. Semmi. - sóhajtottam fel.
Apa és én beszéltünk hetente egyszer minimum. Öt-hat percet... telefonon. Elég nagy változás volt ahhoz képest, hogy pár hónapja még rajta lógtam és együtt mászkáltunk mindenhová...


A viszonyunk azon a bizonyos Belga nagydíjon romlott meg, mikor a cukrászdában furcsán viselkedett velem. Akkor volt először zavart, türelmetlen és furcsamód kissé mintha került is volna... azután szinte mindig ilyen volt, amivel azt érte el, hogy ritkábban kerestem és végül már tényleg csak ezekre a rövid beszélgetésekre korlátozódott az apa-lánya viszonyunk, amikor is kimérten és torokköszörülések közepette kérdezte, hogy vagyok. Hiába próbáltam kérdezgetni, mi baja van, mosolyt erőltetett az arcára és azt mondta, hogy semmi.
- Apa... - szóltam a telefonba akkor délután. Mélyet lélegeztem.
- Öhm... hát... nos, nem érek rá igazán, de... - kezdte a szokásosat, de leállítottam:
- Apa! - emeltem fel a hangomat.
- Jól van, akkor gyorsan - enyhült meg a hangja.
- Elmegyünk hétvégén hozzád. Én és Jens. Együtt ebédelünk. Jó...? - haraptam be a számat.
- Ó... én... voltaképpen... nem látom akadályát - vonogatta a vállát zavartan.
- Szuper. - könnyebbültem meg. - Rég beszéltünk rendesen.
- Igen, de... tudod, sok a dolgom, Lisette. Szóval...
- Apa, ne akarj Zelda lenni. - mondtam halkan. Döbbent csend állt be és csak nagy sokára válaszolt:
- Akkor... gyertek ebédre. Majd rendelek valamit a Hayoan's-ból.
- Jól van. - hunytam le a szememet szorosan - Szia, Apa...
- Szia, Lisy. - letettem a telefont. Az előttem ülő Jensonre néztem.
- Mit mondott? - sürgetett.
- Azt, hogy oké. - nyaltam meg a szám szélét - Jens, miért ilyen furcsa velem...? Már több hete...
- Lisy, édesem, ötletem sincs. - ölelt magához. - Biztos, hogy történt valami. Próbáld megkérdezni tőle...
- Századjára is...? Világos, hogy nem fog válaszolni és eltussolja azzal, hogy az égadtavilágon semmi... - mormoltam csalódottan a nyakába. Kezeit lejjebb csúsztatta a derekamra és lágyan megcsókolt.
- Minden rendben lesz, drágám. Megígérem.


Délután egy óra múlt pár perccel, mikor Marína, a Puerto Ricoi takarítónő beengedett minket apa házába.
- Mr. Petrolen az emeleti ebédlőben teríttetett. - magyarázta, miközben kitárta a széles tölgyfaajtót. Jenson lesegítette rólam a vékony Burberry ballonkabátot és megfogta a kezemet.
- Most hol van? - fordultam Marína felé. Megrázta a fejét.
- Nem mondhatom el. - közölte, aprót biccentett és elment. Döbbent grimasszal az arcunkon néztünk össze Jensonnel.
- Nem lehet, hogy agyára ment a... mosogatószer? - próbálkozott. Felnevettem.
- Ez gonosz volt. Akkor gyere, várjuk meg az étkezőben. - húztam magam után a sötétbarnára pácolt lépcsőkön. A nagy helyiség szinte ugyanolyan volt, mint mikor még itt laktam apával, hat éve. Hosszú asztal, nagy üvegablakok bézsszínű sötétítővel... fekete étkészlet, az asztalon ha jól látom, minden, ami csak szem-szájnak ingere. Pár percig álldogáltunk csak, aztán apa befutott. Szinte szó szerint. Ki volt fulladva.
- Ne haragudjatok, siettem. - igazította meg az ingét. - Minden oké? - húzta ki a széket nekem.
- Igen, persze. És veled? - kérdeztem vissza rögtön. Kissé elfordította a fejét, miközben szedett magának a francia krémsajtlevesből.
- Velem is. - felelte gyorsan. - Jenson, gratulálok Belgiumhoz. Még nem volt alkalmam, ne haragudj... - villantott Jensonre halvány mosolyt.
- Köszönöm, Javes. - nézett fel Jens hálásan. Apa elsimította a homlokába hulló haját és némiképp idegesen kezdett hozzá az előételhez.
Ez az egész ebéd alatt nem sokat változott. Megszólalt a telefonja.
- Elnézést - pattant fel azonnal. Értetlenkedve bámultam utána. Eddig akárki kereste, letette. Egyszer még Bernie Ecclestone-t is csak két másodpercre vette fel, hogy megmondja neki, "Majd visszahívlak, most a lányommal vagyok". Erre most...
- Ki volt az? - kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon, mikor visszajött.
- Egy... ügyfelem, lényegtelen. - legyintett és újra leült a székébe. A francba is, meddig akar még hazudozni?
- Mindjárt jövök, lent hagytam a táskámat a kocsiban - sóhajtottam és Jens felé fordultam, aki a tenyerembe ejtette a Mercedese kulcsát. Jó tíz percig lent lehettem, mert rögtön előhalásztam a telefonomat a táskából és visszaírtam mindenkinek az e-mailjére. Lassan sétáltam vissza, közben még elküldtem egy sms-t Emilynek, aki tudatta velem, hogy a randija Aaronnal katasztrofálisan sikerült.
         Az ebédlőben Jenson megkövülten nézett maga elé. Apa lehunyt szemekkel ült a különlegesen faragott széken.
- Lemaradtam valamiről? Mintha... temetésen lennék és nem egy családi ebéden. - vontam fel a szemöldökömet.
- Jens... - mormolta apa, mire a barátom elgyötört arccal nézett rám.
- Lisy... - kezdte kifulladva, majd nagyot nyelt - Nem. Nem történt semmi. - És akkor láttam rajta először, hogy nem mond igazat.



- Mit titkolhatott Jens...? - mormogta értetlenkedve Nicki és lesimogatta a ráncokat bordó rövidnadrágjáról. - Lehet, hogy pont Rosáról volt szó...?
- Nicki, Jenson nem... nem hiszem, hogy Rosa meg ő...
- Nem hiszed? Ez elég távol áll attól, hogy biztosan tudod, hogy nem - mutatott rá. - Amúgy meg rezgett a mobilod - bökött az asztalra. - Azt hiszem, sms-t kaptál.