Lisette - 21. rész

Sziasztok! Sokára hozom a részt, igen, de legalább ez hosszabb, mint az eddigiek :))) Köszi a sok szavazatot mégegyszer, Deron készül ;) Örülnék pár kominak :)) <3





Végignéztem Rosat: ugyanilyen Christian Louboutin fekete színű magassarkú volt rajtam... a NIPO bemutatóján. Nem egy sporteseményen. A csillogós arany miniruhát pedig (ami mellesleg a Dolce & Gabbana nyári kollekciójában jelent meg, ha jól látom) valami vörös szőnyeges partira tudnám maximum elképzelni. (Rosa amúgy is szíves örömest részt vesz ilyen eseményeken - ha hívják, ha nem)
- Lisy! - intett nekem. Engem senki nem hívhat Lisynek apát, Beijinget és... és... nos, Jensont leszámítva.
- Hello. - vontam fel a szemöldökömet és reméltem, hogy legalább annyira lekezelőnek tűnök most, mint amilyen a nővérem általában vele szemben. Ekkor hallottam a kocsi ajtajának a nyílását.
- Nahát, mostanság már szakadt ribancokat is beengednek? Vagy beszöktél? - kérdezte rosszmájúan Beijing. Oké, talán ennyire mégsem tudok lekezelő lenni. Rosa aprót sóhajtott.
- Inkább mondd el, hogy hol találom az apukádat. - pislogott angyalian.
- Mondd, most vágjam a magassarkúmat a szemeid közé vagy várjak vele...?! - kérdezte a nővérem és talán Rosa ezt nem tudhatta, de én kihallottam a hangjából, hogy teljesen komolyan gondolja.
- Hé. Bébi. Erre semmi szükség - szállt ki Nico is és szelíd mosollyal magához húzta a testvéremet. Remélem Rosa jegyzetel, hogyan is néz ki egy rendes párkapcsolat és hogy milyen távol is áll attól, hogy rendelkezzen eggyel. Beijing hasonló dolgokon agyalhatott, miközben hagyta, hogy Nico kissé arrébb lökdösse.
- Szerintem se. A stressz ártana a féltesódnak... - tette a hasára a kezét Utálatunk Tárgya és úgy tett, mint aki nagyon beleéli magát az anyaszerepbe.
- Ugyanmár! - fakadt ki Beijing - Fogadjunk azt is az orvosod mutatta meg, merre van a méhed, basszus! - Rosa felnevetett minden vidámságot mellőzve. Szemmel láthatóan elégedett volt azzal, hogy a nővéremet sikerült kihoznia a sodrából.
- Jaj, igen... végül is a ti tesótok is... mi a véleményed, Beijing, lehet dupla keresztelő? - mosolygott ártatlanul - Csak mert tudod, a nővérem, Andrejka is gyereket vár. - tette hozzá.
- Mennyi idejébe tellett rájönni, ki az apja? Egyáltalán tudja már? - vetette fel szemtelenül Bei. Összenéztünk Nicoval. Már igencsak érett az a cipősarok Rosa szemei közé és nem lenne jó, ha idáig fajulnának a dolgok.
- Menjünk. - léptem melléjük.Visszanéztem a fotósoknak szóló művigyorral felvértezett Rosara. Nem tudom, mit fogok tenni, hogy se a gyerek, se a házasság ne valósuljon meg, de tudom, hogy sikerülni fog.

     Megszokás vagy haverkodás vezetett, ezt nem lehet tudni, de ugyanúgy a Lotus home-jába mentem, mint ahogy azt a legutóbbi pár alkalommal megszokhattam. Ebony idegesen toporgott és közben elméleteket gyártott azt tekintve, hogy Nico vajon hogy fog rajtolni az élen. Teljesen belelovallta magát, vörös haja
repkedett az arca körül, miközben szemléltette az elméleteit.
- ...de az is lehet, hogy Nico kivárásra játszik... akkor viszont Kiminek rögtön egy jobboldali előzés kell... vagy talán inkább balról a külső ívről? Vajon van akkora tempókülönbségünk? Egyáltalán: mi van, ha az elején mindenkit lerajtol?! - aggodalmaskodott.
- Ebony, csak semmi pánik. - tettem a kezemet megnyugtatóan a vállára, miközben a csapattagok beértek kintről: a mezőny elindult a felvezető körre.
- Sikerüljön jól a rajtja, sikerüljön jól a rajtja, úristen, jaj, sikerüljön neki jól - mantrázta lehunyt szemmel, mint aki nem meri figyelemmel követni az eseményeket. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de azért ökölbe szorított kézzel néztem a képernyőt. A piros lámpák sorra gyulladtak ki, ahogy Ebony hangja is egyre inkább elhalt... és bumm, mindegyik kialudt.
      Jenson egész hátulról a többiek elé vágott, esélyt sem hagyva az előle induló Sebastiannak és Lewisnak. Kimi mellett fordult el az első kanyarban - A Lotus csapat egy emberként tartotta vissza a levegőt... de Kimi megtartotta a helyét. Jens nagyon sokáig ott loholt a nyakába és bár volt pár oda-vissza előzés, Kimi maradt elől. Jens hamarabb jött ki kerekekért. Mikor kint volt, én is kiléptem a boxutcába és végignéztem, ahogy a pályára hajt. Mintha közben futólag rám pillantott volna...
Hetedik helyre ment vissza és Kimi jobban állt, mivel még három körig kint maradt a pályán. Mikor azonban kijött kereket cserélni, egyszerűen nem bírták leszedni a jobb-hátsóját. A francba, Kimi! Láttam rajta, hogy a fejét rázza és pár másodperc választja el attól, hogy fenét kapjon.
- Éreztem, hogy valami rossz lesz - kesergett bent Ebony.
- Nyugi, még feljöhet. - próbáltam jobb kedvre deríteni, miközben Jens nevét kerestem a képernyőn. Már harmadik volt, előtte Nico és Pastor (bár ő még nem cserélt kereket)
- Jaj... Kimi... gyerünk... - toporgott idegesen, én meg felsóhajtottam és továbbra is Jenst néztem, aki próbált közelebb kerülni Pastorhoz, hogy leelőzze és mihamarabb Nico nyomába eredjen. - Jól vagy? - kérdezte ekkor Ebony. Akkor vettem észre, hogy eddig végig a fogamat csikorgattam izgalmamban. Most abbahagytam és megköszörültem a torkomat.
- Persze. - De egyáltalán nem voltam. Most sok idő után először újra a kezeimet tördeltem és nagyon szurkoltam... de minden bizonnyal Jensonnek... akármennyire próbáltam ugyanis Kimire fókuszálni, a gondolataim visszaterelődtek Jensonre és önkéntelenül is ugyanúgy szurkoltam neki magamban, mint Ebony Kiminek.
Végül nem volt szükség arra, hogy megelőzze Maldonadot, ő ugyanis végül hajlandó volt a régóta koptatott kemény keverékű gumijait frissekre cserélni. A torkomban dobogott a szívem, mikor Jens már csak hat másodpercre volt Nicotól a pár körrel ezelőtti tízhez képest és azt is folyamatosan dolgozta lefelé... három körrel a vége előtt már használhatta a DRS-t. Nem bírtam tovább és leültem, a lábaim reflexszerűen dobogtak, akárcsak Christian Horneré általában. Mélyeket lélegeztem és gombóc nőtt a torkomban, mikot Jens előzött...
Feleslegesen. Könnyedén körbeautózta a fogyatkozó gumikkal rendelkező Nicot, aki az utolsó körben annyira elfogyasztotta a gumijait, hogy Kimi is megelőzte még.
A Lotus örült a második helynek, Kimi (arcát elnézve legalábbis) nem annyira, de Jenson reakciója volt a legszembetűnőbb: nagyon régen láttam ennyire boldognak őt. Ugrált és egy rövid idióta táncot is bemutatott az orrkúp tetején, a csapat ujjongása közepette. Mindenki üvöltött neki, ő pedig puszikat küldött a csapatának. Egy széles mozdulattal lecsatolta a bukósisakját és levette, majd a maszkot és a fülhallgatóját is eltette. Teli szájjal vigyorgott és hirtelen elhatározásra jutottam: talán nem is én, hanem a lábaim... de elindultam felé, hogy legalább olyan ölelést kapjon tőlem, mint tegnap (bár ezúttal nincs alkohol a véremben). Már majdnem odaértem hozzá, akkor fordult felém és egy pillanatra elállt a szava, én pedig elmosolyodtam, miközben szélesre tártam a karjaimat és a fülébe akartam mormolni, hogy gratulálok...
A lökés jobbról ért, a csaj egyszerűen elsodort, észre sem vett: Karol szőke haja a vállára omlott, mikor Jens nyakába vetette magát.
- Úristen, csodás voltál, gratulálok! - hallottam a finom német akcentussal színezett mondatát. Úgy álltam, mint akit fejbe vágtak (persze Karol tényleg fejbe vágott miközben mindenkit eltaszítva Jenshez rohant, de ezt átvitt értelemben gondolom most) A volt barátom áthajolt a kordonon..
- Köszönöm... köszönöm. - ölelte magához és még épp összetalálkozott a pillantásunk, mielőtt elfordultam, de már alig láttam valamit, mert a könny elfutotta a szemeimet. Miközben mindenki a győzteshez igyekezett, én épp az ellenkező irányba nyomakodtam, hogy minél távolabb legyek az egésztől. Gyorsan vettem a levegőt és botladozva értem el a motorhome-ot. Egyenesen apa irodájához mentem. Parvati elém sietett- ő volt az egyetlen, aki az FIA irodájában maradt és nem ment ki a dobogót megnézni.
- Drágám. - fogta meg a kezemet meglepetten - Mi történt? Ó, kicsikém, na gyere - húzott be maga után apa hatalmas helyiségébe aggodalmasan. Apa titkárnője évek óta dolgozott már nekünk és anyánk helyett anyánk volt, mikor időt tudott ránk szakítani...
Emlékszem, Zelda elfelejtette a tizenötödik születésnapomat. Igen, a nő, aki megszült, elfelejtette, hogy születésnapom van. És bár Beijing valamint az összes (mind a hat) nevelőnőnk igyekezett jobb kedvre deríteni a Honeyzoom-ból hozatott hatalmas születésnapi tortával és egy rakat nekem tervezett Chanel ruhával, én sírtam, mikor felmentem a szobámba... apa persze nem felejtette el, hogy a lányának szülinapja van, már hetek óta erre készült, de csak másnap tudott megjelenni, mert nagyon fontos tárgyalása volt aznap Brazíliában az FIA-val. 
Fent ültem és a könnyeimet nyeltem, miközben Zelda lent napozott és manikűröztetett az udvarunkon... aztán Söel, a svéd nevelőnő finoman megemlítette neki, hogy aznap van a születésnapom. Hogy mi volt a reakciója? Odanyomott egy hitelkártyát Söel kezébe, hogy "ha látod a lányt, add a kezébe. Boldog tizennegyedik születésnapot neki. Vagy tizenöt? Jaj, igen, tizenöt" - Természetesen mikor ezt az "ajándékot" megkaptam, még jobban elkezdtem sírni és már Beijingnek sem voltam hajlandó kinyitni az ajtót, csak vörösre bőgni a szemeimet és számolni az órákat, hogy apa hazajöjjön... aztán csengettek. Parvati volt. A jól szabott Prada kosztümjén krémnyomok éktelenkedtek és kezében tartott egy hatalmas, általa sütött születésnapi tortát, amelyen girbegurba betűkkel állt a nevem és egy tizenötös. Tized olyan jól sem nézett ki, mint a Honeyzoomos és fele olyan puha sem volt a piskóta... mégis életem legjobb tortája volt, mert Parvati négy órahosszán keresztül csinálta csak nekem... ráadott a fejemre egy "szülinapos kislány" feliratú papírsapkát és hiába voltam ebből már kiöregedve, imádtam. Sokáig maradt, ő, Beijing, a nevelőink és én filmeket néztünk, játszottunk és akkor először éreztem meg, milyen lehet, ha valakinek van anyukája. Persze, technikailag volt is anyám, de gyakorlatilag soha életében nem viselkedett úgy, ahogy az elvárható lett volna.
Ugyanolyan tizenöt éves kislánynak éreztem magam, miközben ráfordította a kulcsot apa irodájának ajtajára, én meg zokogva ültem le az íróasztalhoz és a karjaimra hajtottam a fejemet. Mögém lépett, a hátamra tette a kezét és halkan kérdezgette, hogy mi történt.
- Mindegy... mindegy... már nem számít... nem számít semmit. - sírtam. Nem akartam ennyire a szívemre venni, hogy egy német picsa ellök és nem hagyja, hogy gratuláljak a volt barátomnak... de azt hiszem, már nem csak erről van szó - Elrontottam... elrontottam, Parvati... mindent. - törölgettem a tenyeremmel a csatakos arcomat.
- Mondd el, mit rontottál el... nem hiszem, hogy olyan dolog, amit ne lehetne helyrehozni... - simogatta a hátamat rendületlenül.
- Márpedig nem lehet. - szipogtam. - Annyira hiányzik Jenson! - szakadt ki belőlem. - Annyira, hogy azt hiszem, belehalok. Én nem akartam ezt - kezdtem újra a sírást - Nem akartam... ó, Jenson - összefüggéstelenül beszélve borultam az asztalra és nem érdekelt, hány papírt áztatnak át a könnyeim.
- Jaj, mégis szereted azt a fiút, igazam van? - guggolt mellém. Mivel nem bírtam megszólalni a sírástól, csak bólogattam. Felsóhajtott és rosszallóan rázta a fejét. - Gondoltam én, hogy nem jó ötlet ez a szakítás tőled... figyelj, drágám, kitalálok valamit... rendben? Megoldunk mindent. Jenson Button fülig beléd volt esve, ez nem múlik el csak így - csettintett az ujjával, demonstrálva, milyen gyorsan nem múlik el egy szerelem. Feljebb tolta orrán a szemüvegét és beharapta az alsó ajkát. - Minden oké lesz. Valamit tényleg kitalálok. Tessék, csináltam magamnak egy forró csokit, de idd csak meg, Liset, én majd csinálok egy másikat magamnak. Nyugodj meg és ne sírj, jó? - törölgette az arcomat, majd magához ölelt. Nagyokat szipogva viszonoztam az ölelését és elfogadtam a forrócsokit. Parvati isteni forró tejes italokat tud gyártani és mi lehet megnyugtatóbb egy nagy csésze mentás-levendulás forrócsokinál? Némán folytak a könnyeim, miközben kortyolgattam és Parvatit néztem, aki az apa irodájából nyíló kis konyhában tüsténkedett.
Mielőtt bejöttem, az összes bulvárlapot behozta és letette az asztalra. Ezt is feladatának tekintette, mint apa titkárnője: átnézni az összes szennylapot és bekarikázni a Petrolen-családdal kapcsolatos cikkeket. A pillantásom egy szalagcímre esett: "Andrejka Toulmanov kislányt vár!" és egy kinagyított fénykép Rosa testvéréről.
Annyira hirtelen született meg az agyamban a felismerés, hogy felpattantam, a fórrocsoki pedig végigömlött az asztalon.
- Hé! - a csattanásra jött be a nővérem. - Mi a franc van? - nézett rám döbbenten, ahogy a konyhából kisiető Parvati is.
- Azt láttad, hogy a minta, amit Rosa adott a doktornak, pozitív. - közöltem vele. Értetlenül nézett rám.
- Igen, tehát terhes. - mondta türelmesen és elhúzta a száját.
- Tehát egy terhes nőtől vett mintát adott az orvosnak, igaz? - kérdeztem. Bólintott és világos volt, hogy körülbelül sültbolondnak néz. - Nos... Rosa nővére, Andrejka terhes.
- Te jó ég, ez a ribanc nem is terhes, csak a szintén ribanc testvérétől kért mintát az orvosnak - képedt el Beijing és tudtam, hogy sikerülni fog: nem lesz esküvő, nem lesz gyerek. Helyette van botrány... és van bűntudat is nekem, hogy engedtem Jensont elmenni...