Lisette - 27. rész

 Sziasztok! Itt az új rész, nagyon a végén járunk, de előre is köszönöm, hogy eddig is figyelemmel követtétek Lisy és Jens kapcsolatát és remélem a hátralévő 1-2 részig is itt lesztek még velem. Ti vagytok a legjobbak <3
 Ne feledkezzetek meg arról, hogy Deron sztorija eközben bőven írás alatt áll ;))


Elszorult a torkom és több másodpercig csak némán bámultam rá. Ki akartam mondani a nevét, de egy hang sem jött ki a számon. Gyorsan szedtem a levegőt és azt sem tudtam, mit csináljak.
- Mondtam, hogy bűntudatom volt - magyarázta apa - Gondoltam, amit én cseszek el, azt nekem is kell helyrehozni... tehát mikor Parvati felhívott, hogy mennyit sírtál az irodámban... beszéltem Jensonnel. - biccentett és kacsintott. Újra a volt barátomra néztem, aki engem bámult, derűsen vidám arccal. Nem olyan lekezelően és mérgesen, mint legutóbb a bárban... hanem... úgy, mint régen. Lágyan, szeretetteljesen állta a pillantásomat, aztán közelebb lépett.
- Lisette... meg kellene beszélnünk pár dolgot. - mondta most. Apa elvigyorodott.
- Nahát, mintha... dolgom lenne... valahol teljesen máshol... - indult el az ajtó felé színpadiasan, de miközben elsétált Jenson mögött, megveregette a vállát, Jens pedig hálásan pillantott utána.
- Köszönöm, Javes - mormolta, de apa már valószínűleg nem hallotta, becsukta maga után a bársonnyal bevont tűzött ajtót. Jenson mélyet sóhajtott, kigombolta a legfelső gombot az ingén, aztán lassan megszólalt.
- Lisy... annyi sok szarság történt velünk. - fúlt el a hangja kétségbeesetten. Lehajtottam a fejemet.
- Igen... igen, tudom.
- El sem tudod hinni, mennyire... megkönnyebbültem, hogy hallottam azokat, amiket mondtál. - jött még közelebb és leguggolt elém, így a szemembe tudott nézni. A kezeit a térdemre tette - Egy utolsó gyökér voltam legutóbb... de azért volt, mert... én tényleg azt hittem, hogy Räikkönen meg te együtt vagytok. Pont mikor már kezdtem úgy érezni, hogy talán még szeretsz... megjelent, letette az italt és elborult az agyam. Karol meg... ugyan már, Lisy... - legyintett. - Annyira volt komoly, mint neked Kimi. Lisy, édes, figyelj rám - tette az arcomra a tenyereit két oldalról. - Szeretlek. Tényleg. Nagyon. - Ez volt az a pillanat, amikor már elszakadt a cérna.
- Jens... - nyögtem nehezen. Kérdőn nézett rám. - Én... én... sírni fogok. - közöltem és abban a másodpercben tényleg remegni kezdett a szám és éreztem, ahogy a könnyek elindulnak a szememből. Megrökönyödve pislogott párat aztán a karjaiba vett. Nem hisztiből sírtam... azt hiszem így jött ki belőlem az elmúlt héten történt dolgok miatt felgyűlt feszültség. Jenson nem is mondott semmit, csak némán simogatott, miközben a mellkasán remegtem, a könny folyt a szememből és pár másodpercenként nagyokat nyeltem. Görcsösen kapaszkodtam belé, valahogy még mindig attól féltem, hogy egyszerűen feláll és elmegy. Vagy felébredek. Vagy akármi rossz.
- Jó... jólvan, semmi baj. - suttogta.
- Annyira sajnálom... annyira sajnálom, hogy nem bíztam benned. - zokogtam fel. Próbáltam mélyeket lélegezni és abbahagyni a sírdogálást több-kevesebb sikerrel. Jens maga felé fordította az arcomat és letörölgette a könnyeimet.

- Már akkor megbocsájtottam... csak nem tudtam, hogy vajon én tudok e bízni benned ezek után.- nagyon fájt, amit mondott, főleg, mert éreztem, hogy jogos. A francba is, hogy ne lenne az, mikor tényleg úgy viselkedtem, mint valami kis csitri?
- És... tudsz? - kérdeztem végül nehezen. Felsóhajtott.
- Őszintén szólva nem tudom még. - mondta némi hezitálás után. Nagyot nyeltem. - Csak... furán hangzik, hogy szeretsz.
- Nem hiszed el...? - lepődtem meg és megint elszorult a torkom és könnyek csípték a szememet. Jaj, ne, Lisette, nyugi...
- ...bizonyítsd be! - mondta hirtelen. Ha lehet, most még értetlenebb arcot vágtam és zúgni kezdett a fülem. Teljesen kétségbeestem. Most akkor mi van?! Szeret vagy nem...? Vagy... hogy lehet... hogy lehet bebizonyítani neki, hogy szeretem?
- Hogy... hogy...? - hebegtem és a pánik elhatalmasodott rajtam. Maga felé fordított.
- Gyere hozzám. Legyél a feleségem. Mondjuk... szombaton. Csak elmegyünk a városházára, pillanatok alatt elintézik. - Húha.
- Ó. Én... mindig nagy esküvőt akartam... -  motyogtam teljes meglepettségben - De... rendben. Jenson, nyitva van szombaton? Menjünk inkább pénteken akkor. - pillantottam fel. 
- Jó, rendben. - egyezett bele egy pillanat alatt.
- Azért... apát meg még pár embert én csak el szeretnék hívni. - a hangon furán csengett, még mindig azt hittem félig, hogy álmodok. Jens akkor felnevetett.
- Lisy, édes, nem kell hozzám jönnöd most pénteken. Olyan esküvőnk lesz, amilyet csak akarsz. - seperte el a hajamat az arcom elől. - Nem kell elsietni, csak hülyéskedtem. Előttünk vannak... előttünk vannak még évek... - a nevetés helyén már csak egy boldog mosoly maradt az arcán. Remegve húztam magamhoz. Soha egyetlen csók sem esett ennyire jól. A kezeimmel tétován túrtam a hajába, de ő határozottan megszorította a combomat, jelezve, hogy minden rendben és annyiszor borzolom össze aranybarna tincseit, ahányszor csak akarom... mint régen. Kissé elhúzódtam tőle.
- Szeretlek! - mondtam önkéntelenül is élesen. Nevetve ölelt magához.
- Én is nagyon szeretlek, Lisy. - És egyetlen kattanással az egész életem a helyére került. Jenson Button volt az a fogaskerék, ami hiányzott ahhoz, hogy a gépezet menjen. Most ez is meglett és még attól is sokkal boldogabb voltam, mint mikor először összejöttünk.
- És most mi lesz? - kérdeztem. Már nyitotta volna a száját, hogy visszakérdezzen, de folytattam: - velünk... mi lesz velünk? - pontosítottam. Becsukta a száját és elgondolkodva hajtotta le a fejét.
- Elmegyünk a házatokhoz. Ha jól tudom, Emily Cancúnban van, Beijing pedig Nicoval nyaralgat éppen. Átbeszélünk mindent... és akár hozzám is cuccolhatnál, ha szeretnél. - úgy mondta, mintha nem ez lett volna a legnagyobb vágyam: együtt lakni a férfival, akit szeretek...
- Huh... istenem. Persze, hogy szeretném. Mi több: imádnám! Jaj, Jens, hiányoztál - öleltem tovább, miközben lassan felegyenesedett.
- Te is nekem... nagyon. - nyomatékosította. - Na gyere - fogta meg a kezemet és elindult lefelé.
   Apa a hatalmas nappaliban ült Parvatival. A közeledő lépések hangjára felkapták a fejüket. Mindketten szélesen elmosolyodtak. Parvati levette a szemüvegét és meglepetten csapta össze a tenyerét.
- Ha tudnátok, mennyire örülök! - érzékenyült el. Odaléptem hozzá és megöleltem.
- Hát még én! És ez a te érdemed. Eláruljátok végre, hogy történt? - néztem hátra Jensonre, aki ekkor apa felé biccentett.
- Javes felhívott, hogy beszélni akar velem. - adta meg a magyarázatot.
- Igen, beszélt velem Parvati, hogy csak szenvedsz Jenson miatt, pedig szerinte Jenson is szeret még téged és ez nem állapot így. Szóval kitaláltuk, hogy beszélek Jensonnel. Felhívtam, eljött és mikor megkérdeztem, hogy "Mondd, szereted te a lányomat?" azt mondta, hogy igen, mindennél jobban. És tudod, mit? Ez tényleg így van. Látom rajta. Akkor hívtalak fel Cancúnban és kértem meg, hogy egyeztessünk időpontot, mikor ide tudsz jönni.
- Hihetetlenek vagytok - nevettem fel.
- Csak nem lehetett tovább nézni ezt a kínlódást - vont vállat Parvati. - De menjetek csak. Mi nem tartunk fel titeket - kacsintott.
- Köszönök mindent - suttogtam, mikor Jenson elkapta a kezemet és maga után húzott. Újra beülni az ő autójába, egyik kezünk összefűzött ujjakkal feküdt a váltón... majd' kiugrottam a bőrömből.


Eredetileg azért mentünk a házba, hogy összeszedjük pár cuccomat, aztán átmentünk volna Jens villájába, de leült elém, miközben pakoltam és elkezdett mesélni...
Karollal egy bárban ismerkedett meg és neki egyáltalán nem tetszett a német médiasztár, aztán látott Kimivel és azt hitte megszakad a szíve. Mikor összejött Karol Schneiderrel, sértettség és a hiányom vezérelte. Elmondtam neki, hogy Kimivel rövid flörtölés után keveredtünk össze és tényleg szimpatikus, de senki mással nem tudom elképzelni az életemet, csak vele. Aztán elmondtam mindent Rosáról és Zeldáról. Jens csak komolyan bólogatott aztán századjára is elnézést kért, hogy nem magyarázta el rögtön, hogy mi történt, hanem meghagyott a tudatban, hogy megcsalt.
- Pedig soha az életben nem tudnék másik nőt szeretni, édesem...! - állt fel hirtelen. Pislogtam párat, hogy nehogy megint sírjak, annak ellenére, hogy a torkom újra összeszorult.
Tehát elbeszéltük az időt és mivel a ház üres volt, már nem mentünk sehová.
      Úgy felébredni, hogy Jenson fekszik mellettem és izmos felsőtestére szinte rásimul a vékony takaró... hogy a haja édes összevisszaságban omlik a párnára... a szemeivel pedig máris mosolyog... főnyeremény.
- Jó reggelt - nyomott puszit a homlokomra.
- Neked is - bújtam oda hozzá és lágyan megharaptam a nyakát.
- Kérsz kávét? - kérdezte egy nagy mosollyal Jens. Felültem és nyújtózkodtam.
- Hogyne kérnék? - nyújtottam ki a nyelvemet. Ő is felült, gyors csókot nyomott a számra, aztán kiszállt az ágyból.
- Akkor csinálok. Majd gyere lassan, bébi. - mintha visszakaptam volna az életemet. Ez jutott eszembe, miközben elnéztem a távolodó félmeztelen Jenson alakját. Még elmélkedtem egy ideig magamban (a lelkesedtem jobb szó lenne talán) aztán felkaptam a köntösömet és tényleg kimentem utána a konyhába. Jens hátranézett a válla felett és kedvesen elmosolyodott, miközben ásítva leültem a székre és az asztal lapjára könyököltem.
- El sem hiszem, hogy visszakaptalak... - kontyoltam fel a hajamat a fejem tetejére. Fülig ért a szája, miközben könyökeivel a pultnak támaszkodott hátulról.
- Mindketten elbeszéltünk egymás feje felett... ha egyszer végre meg tudtuk volna beszélni... - sajnálkozott.

- Már mindegy. - álltam elé. Egyetértően húzta magához a derekamat és ajkai az enyémekre tapadtak. Belefeledkeztünk a csókba, még a kávéfőző halkan pittyegő jelzése sem érdekelte egyikünket sem. Hirtelen megfordult, a derekamnál megemelt és a konyhapultra ültetett. Ujjai éppen megtalálták a köntösöm pántját és kezdték kioldani, mikor valaki megköszörülte mellettünk a torkát. Úgy néztünk a hang irányába, mint akik másik világból kerültek oda. Beijing mosolygott, kezében a táskája, mellette Nico Rosberg a bőröndjeikkel.
- Azt hiszem... van mit elmesélni. - szólaltam meg végül.
- Azt mondod...?