Lisette - 3. rész

Szorosan lehunytam a szememet. Nem hiszem el.
- Szia, Lisy. - szólalt meg mögöttem. Megfordultam.
- Hello, Jens. - kissé rekedtes hangom volt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt helyes. Hogy nem nézett ki hihetetlenül jól. Hófehér pólóba, szürke farmerbe és a hanyag eleganciával elkészített hajával.
- Mi újság? - ült mellém. Ez most nem jó ötlet. Eleget ittam ahhoz, hogy átbillenjek azon a különben sem túl mély határon, ami visszatartott attól, hogy csak úgy megbocsájtsak neki.
- Semmi - álltam fel inkább. Egy kicsit megtántorodtam, de elkapta a karomat.
- Jól vagy? - érdeklődött. Kirántottam a kezemet a szorításából. - Csak nem akartam, hogy eless - magyarázta.
- Igazán segítőkész vagy, köszi. - vettem kezembe a táskámat.
- Jenson, beszélhetnénk? - kérdezte Rosa. Meglepetten néztünk rá mindketten. Mint angol, nyilván ismerte Jenson nevét, főleg miután összejöttünk, de mióta vannak ők olyan viszonyba, hogy csak úgy kettesben meg kelljen beszélniük akármit is?
- Talán egy kicsit később... - pillantott Jens felém reménykedve, de tüntetően elfordultam.
- Nyugodtan mehetsz, részemről vége a beszélgetésnek. - morogtam. Felsóhajtott.
- Akkor jövök. - állt fel és követte Rosát. Emily akkor állt fel a székből, ahol eddig ült.
- Én kihallgatom őket. - vigyorodott el.
- Nemár! Emily! - kiabáltam utána, de lehetetlen volt megállítani... és amúgy is érdekelt igazából, hogy miről lehet szó. - Istenem, de kíváncsi picsa vagy, Lisette. - szörnyülködtem el a gondolat hatására és mérgesen döftem a szívószálamat a koktélomba. A francba is, kit akarok becsapni? Jenson igenis hiányzik.


- Liset, édesem! - kiáltott fel, de még így is alig értettem a bukósisaktól, ami rajta volt. A kordon mögött álltam a csapattal. Mindegyikük énekelt és ugrált. Belgiumban voltunk és Jenson megnyerte a futamot. Nevetve öleltem át. Ez volt az első futamgyőzelme az évben és addig szinte minden futamon önhibáján kívül kényszerült hátrébb, mint amit elképzelt. Most megkönnyebbülten integetett a csapatnak aztán visszafordult hozzám és nem törődve senkivel egy pillanat alatt felkapott és átemelt a kordonon.
- Jens! - sikítottam fel meglepetten, de erősen tartott, esély se volt rá, hogy leessek. Eufórikus hangulatban tépte le fejéről a bukósisakot és agresszívan sok millió ember szeme láttára csókolt szájon. Sok millió, ugyanis minden kamera minket vett.
- Olyan büszke vagyok rád - néztem rá mosolyogva, miközben a hajába túrtam.
- Köszönöm... Lisy, mindent köszönök. Imádlak. Úristen. Imádlak. - csókolt meg újra gyorsan aztán mennie kellett interjút adni. Úgy döntöttem, legjobb lesz a hotelbe visszamennem és ott megvárnia a győztesemet. A folyosón azonban nagy meglepetésre apával futottam össze.
- Hű. Heló, apa. - torpantam meg. Felém fordult. Az arcvonásai gondterheltek voltak, de mikor meglátott, próbált gyorsan kiegyensúlyozott arcot vágni. - Minden rendben? - kérdeztem gyanakodva.
- Szia kicsim. I-geeen... nos, igen, persze. Mi baj lenne? - nevetett, de a mosoly nem volt őszinte az arcán. Mióta összejöttem Jensonnel, a város másik oldalába költöztem hozzá. Addig két saroknyira laktunk én és Emily apa házától, sokkal kevesebbet láttam az utóbbi pár hónapban. Bűntudatom is volt miatta.
- Apa... ha... ha ráérsz valamelyik nap, elmehetnék és csinálhatnánk valamit ketten. - mondtam neki és nagyon reméltem, hogy nem miattam van így letörve.
- Öhm... jól hangzik, de azt hiszem, halasztanunk kell - kerülte a pillantásomat. Felvontam a szemöldökömet. Ezek szerint egyáltalán nem a hiányommal van baja. - Veled és Jensonnel minden rendben van? - kérdezte inkább. Bólintottam.
- Igen, nagyon szeretem - mosolyodtam el.
- Nagyon örülök neki. Jenson neked való fiú. - közölte velem. - Van... úgy tíz percem, beülhetnénk kávézni - mutatott a hotel bárja felé. Vállat vontam. Jens úgyis legalább másfél óra múlva jön.

Apa egész végig nagyon furcsa volt. Az ajtót kémlelte és alig figyelt rám.
- ...aztán meg voltunk a tengernél... - meséltem még neki. Zavartan pillantott fel és aztán a bejáratra nézett. - ...egy kicsit strandoltunk, meg Jens úszott kisdelfinekkel is. - mondtam tovább kevesebb lelkesedéssel, aztán már betelt a pohár: - ...ja, aztán fogtam magamat, én is beugrottam, elkezdtem cápákkal úszni, akik leharapták mindkét lábamat és nem voltak hajlandók visszaadni őket. - mormoltam.
- Hmm... aha, érdekes. - vélte. Az asztalra csaptam a napszemüvegemet.
- Apa, figyelsz te rám?! - kérdeztem feldúltan - Éppen azt mondtam, hogy cápák harapták le a lábam. - lehunyta a szemeit.
- Sajnálom, Lisette - rázta meg a fejét. - Mint mondtam, most nincs igazán hangulatom az... ilyesmihez.
- Hogy beszélj a lányoddal két mondatot? - álltam fel - Megértem. Szörnyen megterhelő lehet neked. - akasztottam a vállamra a táskát és elmentem. Nem érdemelte meg ezt a bánásmódot, de nagyon felidegesítettem rajta az agyamat. A lakosztály előtt Jenson egyik szerelője látott meg. Vidáman lépett hozzám.
- Istenem, eszméletlen jól ment ma Jens! Büszke lehetsz rá, Lisy. - veregette meg a vállamat. Elvigyorodtam. Teljesen igaza van. Most semmi mással nem akarok foglalkozni, csak Jensonnel.
- Nem tudod sokáig kell-e maradnia? - kérdeztem meg. Kacsintott.
- Azt tudom, hogy rágta mindenkinek a fülét, hogy minél hamarabb hadd jöjjön vissza ide, hozzád. - éreztem, hogy elpirulok.
- Itt vagyok! - kiáltott fel a folyosó végén. A maradék távot futva tette meg. Felnevettem. Nem elég, hogy két órahosszát vezetett és nyilatkozgatott egy csomót utána, még lenyom egy futóversenyt is... elkapta a derekamat és felemelt. Átöleltem és megcsókoltam.
- Én megyek, fiatalok, azt hiszem, itt már nincs rám semmi szükség. - nevetett a szerelő, de alig figyeltem rá. Csak Jenson kékeszöld szemeit láttam magam előtt. Mosolygott.
- Annyira szeretlek - csókoltam meg újra, miközben a tenyeremet az arcára tettem.
- Én is téged, Lisy.

Emily izgatott-döbbenten sietett vissza hozzám. Próbáltam megjátszani, hogy gyerekesnek tartom, hogy kihallgatja őket és egyáltalán nem is érdekel a mondanivalója, miközben legszívesebben rákiáltottam volna, hogy meséljen gyorsan.
- Liset, el nem fogod hinni, miről volt szó... - pislogott nagyokat.
- És nem is érdekel - hazudtam csapnivalóan - Emily, ez az ő dolguk, Jenson...
- ..."nem érdekel". Hazudj a pofámba, Petrolen, akkor is tudom, hogy odavagy még érte. De akkor nem mondom el... - húzott és próbált komoly arcot vágni, látszott rajta, hogy tudja, felcsigázott.
- Mindegy. Meséld. - nyújtózkodtam lustán, de alig vártam, hogy elkezdje végre.
- Jólvan, na. - dőlt előre - Rosa azt mondta Jensonnek, hogy reméli Jens tisztában van azzal, hogy nem mondhat semmit neked. Jens meg azt mondta, hogy igen, ezt tudja és ő meg azt reméli, Rosa tisztában van azzal, hogy ő a felelős, amiért szakítottatok és Jens a szenvedő alany a sztoriban. Rosa azt válaszolta, hogyha tényleg szerettétek volna egymást, nem történt volna az egész... Jens meg azt mondta, hogy... nos, ezt nem hallottam. - vallotta be. - Utána meg feljöttem hozzád. - magyaráztam.
- Basszus, nem hallgattad ki a végét? - fakadtam ki - Pont a lényegnél! - sértődötten nézett rám.
- Na tessék, eddig az volt a baj, hogy egyáltalán kihallgattam őket, Lisy. - igazgatta a ruháját.
- Miről tudhat Rosa...? Hogy keveredett bele egyáltalán Rosa...? - szörnyülködtem.


- Minden oké? - kérdezte a Belga nagydíjon aratott győzelme estéjén Jenson, miközben készültünk a McLaren partira, amit nem meglepően Jensnek dedikáltak.
- Miért kérdezed? - fordultam felé és szerencsétlenül próbáltam a hátamon felhúzni a halványkék Miu Miu ruha cipzárját. Megvonta a vállat.
- Kicsit fura vagy délután óta. - lépett hozzám kérdés nélkül és egy finom mozdulattal a segítségemre sietett. Megfordultam.
- Ó, Jens, semmi különös... azt hiszem, apával van valami gáz, de nem mond semmit. - forgattam a szemeimet - De nem hiszem, hogy túl nagy dolog. Csak zavar egy kicsit, hogy titkolózik előttem... sosem szokott - magyaráztam. Szorosan átölelt.
- Ne aggódj, biztos minden oké. - suttogta és kedvesen megcsókolt.
- Remélem - nyomtam puszit az arcára.
- Most csak menjünk és érezzük jól magunkat, Lisy. - fogta meg a kezemet. - Jól áll ez a ruha, bébi. - vigyorodott el, miközben végigmért.
- Csak örülni tudok, ha tetszik - forogtam egyet előtte színpadiasan, majd felnevettem. Szerettem azt a ruhát. Apró, színes madarak repkedtek rajta a felhők között. Vidáman karolt át és kiléptünk a hotelből. Pár újságíró mellénk tolakodott és nyomták a kérdéseiket, de ez most egyáltalán nem volt zavaró.
- Jenson, hogy ünneplitek a győzelmet? - kérdezte az egyik. Éppen válaszolt, mikor hozzám is fordultak páran és feltették a szokásos Jenses kérdéseiket. Aztán...
- Miss Petrolen - nyomult előre egy barna bőrű, fiatal riporter - Mit szól az anyja nyilatkozatához?! - kérdezte és nagy őzikeszemei kutakodva pillantottak rám. Zeldát sosem neveztem igazán az anyámnak. Semmit sem tett értem és Beijingért azon kívül, hogy megszült.
Apa és közte sokat romlott a viszony és Zelda fülébe jutott, hogy apa válást fontolgat. Bámulatos módon pár év múlva már két lányt is szült neki... ha nem is azért csinálta, hogy magához láncolja apát, soha nem becézett minket. Soha nem altatott. Soha nem etetett... soha nem kérdezte, mi újság. Egyszerűen púp voltunk a nyakán, míg apa mindkettőnket úgy szeretett, mint semmit és senkit a világon.
Apa is érezte, hogy Zelda a jó életkörülményekbe, mintsem belé volt szerelmes, de a mi kedvünkért még jó pár évig tűrt. Tizenhét éves voltam, mikor végképp elhatározta, hogy elválik. Zelda kiabált, jelenetet rendezett, sírt, őrjöngött... de nem járt sikerrel. Akkor sem, mikor apa dolgozószobájából mindent kidobott az utcára... akkor sem, mikor pereskedett és elvitte Beijinget egy évre magával, míg nagykorú nem lett. Addig Beijing és én szinte elválaszthatatlanok voltunk... mikor visszajött Amerikából, többnyire egy ripacsoskodó fiatal nő lett belőle. Először rá sem ismertem és bár azóta már újra sokat szelidült - sosem kerültünk újra olyan közel egymáshoz, mint azelőtt.
- Miféle nyilatkozathoz...? - értetlenkedtem. Szinte bocsánatkérően válaszolt:
- Miszerint nem Javes Petrolen az ön vér szerinti apja...


Rosa mint aki jól végezte a dolgát ült vissza mellém.
- Ne haragudj. Itt vagyok - sóhajtott nagyot. Bólintottam. Elgondolkodva csavargattam az egyik hajtincsemet és még mindig azon a nyilatkozaton nosztalgiáztam, de hirtelen eszembe jutott, mit is akartam kérdezni:
- Rosa, honnan ismered te Jensont? - érdeklődtem. A kérdés lehet, hogy váratlanul érte, de ha így is volt, nem mutatta.
- Egy jótékonysági rendezvényről Manchesterben. - pillantott rám. - Csak megbeszéltünk pár dolgot, ne haragudj. Mesélheted tovább... hogy is szakítottatok? - eszem ágában sem volt semmit sem mondani, míg ezt nem tisztázzuk.
- Mi jót beszéltetek meg? - kortyoltam a koktélomba. Rosa a legújabb iPhone-ja képernyőjébe csücsörítve ellenőrizte a rúzst a száján. Szórakozottan nézett fel:
- Ja, semmi izgi... a machesteri dolgokról meg hogy jól van-e. Csak ennyi. - mosolygott. Visszamosolyogtam és közben azon gondolkodtam, miért hazudik Rosa? És Jens miért hazudik neki? És ha esetleg... ha esetleg tényleg félreértés volt, Jens miért nem magyarázza el?