Lisette - 23. rész

 Sziasztok! Örülök neki, hogy ilyen sokan megnéztétek az előző részt és még kommentek is voltak, nahát, behalok ;) Remélem ez is tetszeni fog, próbáltam nem túl 'kínzósan' befejezni, de a következő részben aztán brutalitásra felkészülni ;))) Puszillak titeket <3



Döbbenten tettem a tenyeremet a derekamon összekulcsolódó kezekre és szinte remegve néztem az alkarjára: ott lesznek a tetoválások és kiderül, hogy csak Kimi jött vissza és ő hülyéskedik...?
De nem volt ott semmi, csak a tökéletes, napbarnított bőr. Mindenesetre nem mertem még megfordulni, mert mi van, ha kiderül, hogy csak egy random részeg srác nyomul...? A nyakamba fúrta a fejét, éreztem a tarkómon a borostáját és puha haját. Kit akarok becsapni? Pontosan tudom, hogy semmi ismeretlen ittas fickóról nincs szó... mégis még több másodpercet vártam lehunyt szemekkel és elképzelve, hogy... hogy Ő...
- Jenson... - mondtam ki félhangosan. Ujjai megfeszültek a derekamon.
- Hallgatlak... - mormolta. Jens! Hatalmasat dobbant a szívem, mikor meghallottam a hangját és rögtön szembefordultam vele, a kezei így kissé lejjebb csúsztak, csípőtájékra. Látszott a kissé fátyolos tekintetén, hogy már ivott, de teljesen jól van, még a becsípettség szintjére sem ért el. - Mondani akartál valamit ma. - magyarázta, de a hangja nem arról árulkodott, hogy csak kíváncsi. Érzékien beszélt, arca komoly maradt.
- Igen, csak Karol... - kezdtem kábán, de megrázta a fejét.
- Igen. Mit akartál? - terelt rögtön és kezei önkéntelenül is még lejjebb húzódtak. Karol ennek a mozdulatnak mennyire örülne tízes skálán? Mit is akartam? Úgy éreztem, mint akit leütöttek és most támolyogva próbál emlékezni mindenre hirtelen. Nem is direkt, de az ujjaim beletúrtak a hajába és felsóhajtottam.
- Gratulálni... - suttogtam végül. - Gratulálni akartam, Jens... - kékeszöld szemei kutakodóan fúródtak a tekintetembe.
- Nos... itt a lehetőség. Gratulálj, Lisy. - Hogy nem hiányzott, hogy kimondja a nevemet így? Megöleltem és ez az ölelés összehasonlíthatatlanul többet jelentett annál a tegnapinál, mikor félig voltam magamnál.
- Gratulálok az első helyedhez, Jenson. - mentem bele a játékba és halványan elmosolyodtam. Már a személyén kívül a ismerős teste is hiányzott: a széles vállai, kidolgozott mellizmai, izmos combjai, hogy megöleljem, hogy hozzáérjek... minden.
- Nahát, Lisy, köszönöm szépen. - ingatta a fejét színpadiasan, ő is elmosolyodott (még az apró ráncot is láttam a szája szélén, ami akkor jelenik meg, ha csibészes mosolyt villant - vajon Karol észrevette egyáltalán? Komolyan, vajon az a hülye ribanc észrevette ezt?!) Jens lehajolt és kedves, teljesen baráti puszit nyomott az arcomra. Na ne. Ez mi a franc volt? Persze, nem számítottam arra, hogy felvigyen magához vagy akármi... de egy puszi?! Megpuszilni Emily négyéves kis unokahúga is meg tud, ha arra vágyom, hogy valaki megpusziljon, neki is tudok szólni! De mielőtt ráparáztam volna, újabb puszit kaptam tőle, kicsit közelebb a számhoz. És még egyet, meg még egyet meg még egyet. Kuncogva fontam a karjaimat a nyaka köré.
- Lisette, biztos nem kérsz semm... - a végét a mondatnak az akkor visszatérő Kimi elharapta. Kibontakoztam Jens öleléséből és ránéztem. Akkor tért vissza és letett az asztalra egy mojitót a számomra.
- Öhm... ennyit akartam. De... nincs errefelé semmi dolgom. Tehát... visszamegyek... mondjuk, oda ahol... ahol.... van... dolgom... illetve... na mindegy, hali - rázta meg a fejét. Improvizációból ötös Kimi Räikkönennek. Visszafordultam Jensonhoz, de már nem állt ott. Ijedten pipiskedtem, de már csak a távolodó alakját láttam hátulról. Utánaeredtem, de túl sok ember volt a környéken és fogalmam sem volt, sikerülhet e megtalálni őt ekkora tömegben. Eltoltam magam elől egy bizonytalanul járkáló fekete hajú nőt, aztán két kis ázsiait akik táncoltak ugyan, de valami egészen mást, mint amit a zene megkövetelt, majd átvágtam egy mintegy tizenöt idegesen vihogó lányból álló csoporton... és Jensont nem láttam sehol. Egyre idegesebb lettem: értem én, hogy megsértődött Kimin, hiszen ő azt hiszi, valami hihetetlen komoly van közöttünk, pedig nyilvánvalóan nem. Csakhogy amit Jens tud, az annyi, hogy rengetegszer hírbe hoztak Kimivel aztán látott minket hardcore-smárolás közben a liftben, most meg csak őt látta, ahogy eljön és hoz nekem italt... basszus, azt hiszi, hogy én meg Kimi kettesben jöttünk el!
Még elszántabban kerestem, már egész embertömegeken hámoztam át magamat és közben a fejemet kapkodtam, hátha meglátom valah... valahol...
Mintha valaki tiszta erejéből a gyomromba rúgott volna. Megtorpantam és a lábaim nem vittek semerre, lecövekeltem. És néztem Jensont, aki háttal állt ugyan nekem, de éppen a falnál álldogáló Karolhoz igyekezett, aki próbált szexin és pajkosan nézni rá (egyáltalán nem sikerült neki). Jenson nem mondott semmit, majdhogynem durván a falnak nyomta és lesmárolta. Megkövülten néztem őket, a fejem elnehezült. Jenson engem sosem csókolt még így... ennyire... ennyire durván és bunkón. De a lényegen a magatartásának a formája nem változtatott: itt vagyok én és itt van ez a német ribi... és Jens elég világosan nem velem tervezi tölteni az idejét. Nem bírtam levenni róluk a szememet, Karol magához húzta és belemosolyodott a csókukba. Ekkor hirtelen kinyitotta a szemeit és miközben a volt barátomat csókolta mosolyogva, az én szemeimbe nézett, amiknek a sarkaiban elindultak az első könnycseppek, végigcsordultak az arcomon és eszembe sem jutott letörölni azt, mert még mindig csak néztem ki a fejemből.
          Több perc is eltelt azzal, hogy Karol elégedetten nézett, én némán folyó könnyekkel álltam vele szemben, Jenson pedig megbántottan és agresszíven falta a csajt és fogalma sem volt arról, hogy ott vagyok. Aztán nem túl finoman elhúzódott, elvett egy vodkát és húzóra megitta. Az a Jenson, aki szinte sohasem ivott. Megrázta a fejét és újabb pohárral vett el, a folyamat megismétlődött még kétszer, én pedig mozdulni sem bírtam. Karol akkor Jens ingujjába kapaszkodott.
- Jensi... - na tessék. Ki hívja őt Jensinek?! Mégis ki? Az alkohol kezdeti hatásai alá kerülő Jenson nem igazán figyelt rá.
- Mi van? - morogta.
- Az ott olyan, mint a volt barátnőd. - mutatott rám, de még akkor is csak bénultan álltam. Jens összerezzent és megfordult.
- Ja. Pont olyan! - mondta indulatosan és olyan erővel vágta le a poharát, hogy az darabokra tört, de ő észre sem vette. - Nos, hol van Räikkönen? Mesélj, Lisette, merre császkál a kedvenc világbajnokod?! - az ital már határozottan a fejébe szállt, főleg, hogy szinte idegből ivott. Észre sem vette a tenyerét ért vágást, pedig a vér a seb mentén egyre sűrűbben folyt.
- Jens, azt sem tudod, miről beszélsz. - sírtam el magamat.
- Dehogynem, Lisy! - kiáltott fel elkeseredetten. - Látom, hogy mi megy itt, ne nézz már hülyének! - egyre hangosabb volt és már pár ember arrébb állt, mert ki akartak maradni egy esetleges balhéból.
- Azt látsz, amit látni akarsz! - fakadtam ki én is indulatosan, majd hozzáléptem és hasonlóan mérgesen magamhoz rántottam a tenyerét és óvatosan kiszedtem a kis darab üveget a bőréből, elvettem egy textilszalvétát a pultról és felitattam a vért vele.
- Hé, ezt majd én! - tépte ki akkor a kezemből a szalvétát és Jens sérült jobb karját Karol.
- Csináld akkor, ribanc! - förmedtem rá és reagált ugyan valamit felháborodottan, de meg sem hallottam. Jenson hagyta, hogy a német médiasztárocska tisztítsa a vágást a kezén, de közben farkasszemet néztünk.
- Akkor miért vagy vele? - kérdezte hirtelen komolyan és halkan.
- Megmagyarázhatnád talán, hogy te miért vagy vele - böktem doktor Szöszire, akinek majd' kiesett a melle a ruhából. Már egész kis csoport gyűlt körénk.
- Hé. Jensi, szólj már, egy rossz szót sem szóltam és... - kezdte hüledezve, de Jenson vagy tényleg nem hallotta, vagy csak nem akarta, mert már válaszolt is, a mondata közepébe vágva ezzel:
- Te küldtél el a fenébe! - csattant fel.
- És mint látszik, jól tettem! - kiabáltam vissza.
- Remek. Keresd meg Räikkönent és mondd el neki, mekkora hiba voltam az életedbe! - javasolta és pont sírva vágtam volna vissza, de valaki megfogta a vállamat és hátahúzott.
- Semmi szükség rá. Räikkönen megkereste őt. - szólalt meg Kimi mogorván és meg sem várva Jenson válaszát, arrébb húzott egészen egy távolabbi, kieső boxig - Hé, hallod. Jól vagy? - furán összefonta a karjait a mellkasa előtt, mint aki nem igazán tud mit kezdeni azzal, hogy egy lány sír előtte.
- Nem - öleltem meg és szipogtam közbe. Megmerevedett és több másodpercnek el kellett telnie, mire zavartan megveregette a vállamat. - Jaj, ne legyél már ilyen tanácstalan, mindketten tudjuk, hogy kavartunk már, semmi szükség arra, hogy most csak megveregesd a vállam! - fakadtam ki neki is.
- Oké, oké - emelte fel a kezeit védekezően halvány mosollyal. - Ne ölj meg, kérlek. Tessék egy zsepi... mert... csak... csak mert... - vonogatta a vállát, miközben papír zsebkendőt adott a kezembe.
- Sírtam! Igen, normális emberi reakció. - osztottam szegényt. Mázli, hogy értette, hogy a rosszindulat nem neki szól, csak nagyon ideges vagyok.
- Rendben - mosolyodott el - Na, minden klappol? Összeszedted magad? - fordított maga felé.
- Nagyjából. Hívok egy taxit, ti maradjatok nyugodtan. - vettem nagy levegőt - ezek után nekem már nincs kedvem maradni.
- Jólvan, de én is jövök veled. - sóhajtott.
- Hagyd csak. Semmi szükség rá. Maradj nyugodtan. - ismételtem.
- Biztos? - kérdezte bizonytalanul.
- Persze. Legalább újra összepakolok... Beijing mindent összeforgatott most, hogy kiszedte a ruhákat, tudod. - próbáltam felhozni valamit érvet.
- Jólvan - ment bele - Menjünk ki, megvárom veled a taxit.
Nem kellett túl sokat várni, két-három perc múlva már csikorogva fékezett le a taxi, egy alacsony német sofőrrel.
- Köszönöm. Majd... találkozunk - szorítottam meg Kimi karját futólag, aki bágyadtan intett, miközben beültem. Megadtam a hotel nevét a sofőrnek, aztán hátradőltem és végiggondoltam, mi is történt...
Visszaérve tényleg rögtön bepakoltam, jó félórát feküdtem a kádban aztán másztam is az ágyba, hogy minél hamarabb elaludhassak, mivel annál hamarabb felejtem el legalább álmomban ezt az egész estét...

...arra ébredtem, hogy valaki az ajtót veri. Méghozzá olyan vehemenciával, hogy félő volt, a zsanérok már nem bírják sokáig. Ijedten ültem fel. Talán álmodtam? De nem, valaki valóban teljes erejéből döngette az ajtót. Mi a franc történhetett? Felkaptam a Victoria's Secretes selyemköpenyemet, gyorsan megkötöttem a derekánál a hozzátartozó kasmírövet és odasiettem.
- Mi az már? - tártam ki az ajtót. Zelda Ann száját összepréselve, türelmetlenül állt előttem. Egy éve, hogy utoljára élőben láttam, vagy még több is talán... akkor is csak pár percre. És annyi bőven elég volt.
- Mondtam, hogy jövök, mit kell úgy meglepődni? - kérdés nélkül jött be.
- Hé, Zelda, ne...! - mentem utána és próbáltam megakadályozni, hogy bemenjen, de már késő volt. Kimi éppen ébredezett: álmosan szőke hajába túrt és ásított.
- Ja, hogy így állunk. Nos, nem vesztegeted az idődet. Nem csoda, hogy Jenson arra a színésznőre cserélt. - nézett körül és mesterkélt haját végigsimította.
- Óh, hű, helló - köszönt félálomban Kimi, mikor észrevette Zeldát, aki ezt meg sem hallotta, csak rám nézett.
- Nos... Nősül már apád? - kérdezte.
- Mi a franc van? Kérdezd meg tőle. Miért engem meg Beijinget zaklatod ezzel? - Aztán eszembe jutott még valami: - Amúgy meg ezt honnan tudod? Egyik újság sem írt még erről, egyáltalán szó sincs még az egész kapcsolatáról - És nem is lesz, ha rajtunk múlik, mert Rosát kicsináljuk valahogy.
- Ez nem lényeg. - vont vállat.
- Aha, szóval rögtön válaszoljak mindenre, amit kérdezel, de én ne kérdezzek semmit? - vontam fel a szemöldökömet.
- Valahogy úgy - mért végig lemondóan és megigazította a pávamintás maxiruháját. Ez egy tavalyi Gucci darab... meglepő, hogy ő felvesz tavalyi cuccokat is. Amennyire emlékszem, mindig a még meg nem jelent kollekciók darabjait hajkurászta, hogy neki hamarabb legyen, mint mindenki másnak (hiszen ennek borzasztó nagy jelentősége van...). - Hol van most az apád? Vagy a nővéred?
- Egyikük sem hiszem, hogy beszélne veled. Én sem beszéltem volna veled, ha nem töröd rám az ajtót korán reggel.
- Hidd el, hogy én sem beszélnék veled, ha nem lenne fontos - kontrázott.
- Mintaanya vagy. - mormoltam. - Aki elfelejti a gyerekei születésnapját és két-három naponta szól hozzájuk kicsi korukba... mostanában meg fél évente felhívsz, de mindig csak ha szükséged van valamire.
- Van pénzed, jól nézel ki, az ágyadban fekszik egy szőke élsportoló. Nincs okod panaszra.
- Kimi?! Ne hülyéskedj, nincs köztünk semmi. - botránkoztam meg. Ekkor gondoltam bele, hogy Zelda annyit lát, hogy egy lakosztályban vagyunk... azaz jogosan feltételezi, hogy barátságnál jóval több van köztünk. Ennyi erővel Jenson pláne jogosan feltételezi, hogy hazudok neki, mikor ennek az ellenkezőjét állítom, hiszen ő pláne sokszor látott már engem Kimivel. (a liftes szituáció például egészen félreérthetetlen volt)
A francba. Persze, talán túl komolyan vette és eltúlozta... de azt hiszem, Jensonnek igaza volt.
És már esélyem sincs helyrehozni ezt.