2013. július 5., péntek

Lisette - 19. rész








 Sziasztok! Na még pont egy nappal a német időmérő előtt hozom a német-időmérős részt, ez volt a célom :DD Remélem mindenkinek szuperül telik a nyara :)) Nemsokára itt a magyar nagydíj, amit már alig várunk ugyebár ;) Tessék készülni, olvasni és kommentelni :)
Jut eszembe: aki még nem szavazott arról, hogy melyik történetet írjam meg, az oldalt tegye meg légyszi... ITT vannak a lehetséges sztorik :)







Annyira mérges voltam, hogy az időmérőre konkrétan el sem mentem. Kimi valószínűleg még mindig nem akart hallani sem rólam, Jenson pedig ahogy a mellékelt ábra is mutatja, nincs rászorulva arra, hogy szurkoljak neki.
Az időmérő közvetítését a tévében persze néztem és kicsit untam is magamat alatta, de nem hagyhattam, hogy lankadjon a figyelmem, mert meg akartam győződni, hogy a kis Karol nincs ott. Kimi és Romain az évben először kiemelkedően teljesítettek és folyamatosan az első pár hely valamelyikén tanyáztak. Jenson alatt nem működött jól az autó, végig csúszkált és túlkormányzott volt. Felhorkantam. Vajon Karol is tudja mit jelent az, hogy túlkormányozottság? Fogadni mernék, hogy semmihez sem ért a kamera előtt ugrálást leszámítva. Bár rendben, Jenson tudja... ha neki ez kell...
- Gyere velem! - robbant ki az ajtó. Ijedtemben megbotlottam és keresztülestem a kanapén.
- Mi van?! - kiáltottam még mindig szívroham-közeli állapotban a padlószőnyegen fekve. Beijing könnyedén átugrott a kanapén és leguggolt mellém.
- Mit csinálsz? Nincs időnk pihenni, gyere, azonnal velem kell jönnöd! - pattant fel.
- Nem pihenek - dohogtam - Csak miattad... - kezdtem jártatni a számat, de már több lépéssel lehagyott. - Hé, legalább mondd már el, hogy egyáltalán hová megyünk! - méltatlankodtam.
- Hogyhogy hová? - torpant meg - Átkutatjuk Rosa lakosztályát. - széles vigyorra húzódott a szája.
- Jaj, Beijing, nem ötévesek vagyunk... - sóhajtottam fel, miközben a folyosón követtem.
- Pontosan. Ezért csináljuk ésszel. Most mindenki az időmérőn van, a Petrolen nővérek zavartalanul... zavartalanul...
- ...betörhetnek akárhová, hogy aztán feljelentsék őket? - próbálkoztam, de legyintett.
- Túl drámaian fogod fel. Inkább mondjuk úgy... hogy körülnézünk picit. - próbálta szépíteni a dolgot. Elhúztam a számat.
- Egyáltalán hogy jutunk be? - kérdeztem.
- Kitalálunk valamit - vont vállat vidáman. Akkor pillantotta meg a kiszemelt lakosztály előtt a fiatal srácot, aki éppen végzett a szoba takarításával.
- Hello! - lépett hozzá a nővérem.
- Hölgyem - bólintott tisztelettudóan.
- Be kellene mennem. Egy meglepetést hoztam. - mutatott az ajtóra.
- Adja csak ide, beviszem - nyújtotta ki a kezét készségesen. Fekete haja katonásan rövidre volt nyírva és az egész személyét a rend jellemezte.
- Hová gondol...? - játszotta Beijing a sértődöttet - Kizárt. Nekem kell bevinnem. - A fiatal fiún ekkor már látszott, hogy teljesen tanácstalan.
- De nem engedhetem... nem engedhetem be oda. - nyelt nagyot. Beijing felvonta tökéletes szemöldökét, csípőre vágta a kezét és mérgesen csücsörített.
- Figyelj... - váltott hirtelen bensőségesebb hangvételre. Közelebb hajolt, hogy el tudja olvasni a kártyát a mellkasán - Jonas. Figyelj, Jonas. Nekem tényleg sokat jelentene, ha segítenél... - hátradobta a haját és szívdöglesztően elvigyorodott. Szegény kis Jonasnak esélye sem volt ellene.
- Végül is nincs akadálya... - ejtette a nővérem kezébe a kulcsot megbabonázva.
- Ó... köszönöm, Jonas. - lehelte Beijing és kacsintott. A szemeimet forgattam és követtem, mikor kinyitotta az ajtót és belépett.
- Nem hittem volna, hogy sikerül. - vallottam be. Ő nevetve bólintott.
- Igen, tudom. Na lássuk, miből élünk - nézett körül jelentőségteljesen. Ami a legfeltűnőbb volt, az a hihetetlenül nehéz, édes, virágos illat, ami szinte ráült a lakosztály egészére. Mélyet szippantottam a levegőből.
- Hmmm... ez... - megint beleszippantottam a cukorkafelhőbe. - Cotton Candy. A tavalyi Marc Jacobs. - állapítottam meg. Beijing elismerő vigyort villantott.
- Ez az, Watson. Csak keressünk tovább! - indítványozta.
- Miért te vagy Sherlock? - értetlenkedtem - Én nem akarok Watson lenni. - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
- Mert én találtam ki. És mert én vagyok az idősebb - kezdte el feltúrni a fiókokat.
- És? Egy utalás sincs arra nézve, hogy Holmes idősebb, mint Watson. - fintorogtam, miközben Rosa táskájának tartalmát az ágyra öntöttem és elkezdtem átkutatni.
- Jaj, ne okoskodj már, Lisy. Én vagyok Sherlock, te meg Watson, törődj bele. - rántotta meg a vállát. A francba, én utálom Watsont.
- Te jó ég, minek ennyi sok kis szar kő a telefonjára? - forgattam a kezemben a legújabb iPhone-t. Nekem is ilyen volt, de sima fekete, nem olyan apró gyémántokkal kirakott csicsás gusztustalanság, mint az övé.
- Ó, hogy baszki, hát pont ezért vagy csak Watson! - rohant hozzám Beijing, kimarta a kezemből a telefont. - Fel sem fogod, hogy kezedben tartod a telefonját?! - szidott le, majd a szájába harapott.
- Le van kódolva. - próbáltam némi okoskodással jó pontokat szeretni, ha már tényleg voltam ekkora idióta, hogy fel sem tűnt, micsoda információkat tartok a kezembe, csak az, hogy milyen túldíszített.
- Már feloldottam - mormolta, miközben ujját villámsebességgel mozgatta a képernyőn. - Francba. Az összes sms-ét kitörölte. - sajnálkozott - Mindegy. Lementem a névlistáját.
Még legalább húsz percig ott voltunk és átforgattunk mindent, de a legjelentősebb nyom még mindig Rosa telefonja volt, aminek névjegyzékét majd később fogjuk átnézni.
- Lassan pucoljunk, már vége lehet az időmérőnek - ajánlottam figyelmébe. Bólintott.
- Sipirc, Watson - intett az ajtó felé.
- Mondtam, hogy én akarok Sher... - kezdtem, miközben kiléptem, de Beijing lepisszegett.
- Csendbe... - nevetgélt. Óvatosan néztem körül aztán a saját lakosztályomig futottam, nyomomban a nővéremmel, aki csendes semmiképp sem volt a tizenöt centis magas sarkaival. Gyorsan bekapcsoltam a tévét. Csak annyit láttam, hogy Kimi megveregeti Nico vállát.
- Úristen, első! - sikított fel fülsiketítően Beijing.
- Ó, hogy az a... - tapogattam meg a füleimet.Önmagát meghazudtolva pattogott a tűsarkokon és boldogan tapsikolt. Oké. Mázli, hogy csak én vagyok itt.
- Nico... Nico első! - örömködött. Felnevettem.
- Bele vagy esve Nico Rosbergbe. - közöltem vele. Ugrálása lecsillapodott és lassan elmosolyodott.
- Nos... igen. - vallotta be - Nem érdekel, hogy azt ígértem, sosem leszek szerelmes, oké? - lökött meg kicsit.
- Gondoltam, hogy lesz majd egy pasi, aki mégis elcsavarja a fejedet. - mormoltam és a kis szekrénynek dőltem, miközben Nico nyilatkozott.
- Neked is volt egy ilyen pasi, emlékszel? - sóhajtott nagyot és leült elém a szőnyegre.
- Igen és mint látod éppen egy német színésznővel enyeleg. - jegyeztem meg keserűen. Beijing felvonta a szemöldökét.
- Lisette... egy szóval sem említettem Jensont. Sőt! Most pont Kimire céloztam, hogy gondoltam, hogy jön majd egy srác aki Jens után is elcsavarja a fejedet... jaj, Lisy, hagyd abba kérlek ezt a hisztit és bocsáss meg neki, még mindig szeretitek egymást, ennek így nincs értelme. - könyörgött.
- Nem... Beijing... ez... bonyolult. - fordultam el kissé, hogy ne kelljen beszélni a nővéremmel erről a témáról.
- Miért lenne az?! - csattant fel és felállt. - Szereted őt, ő szeret téged. Mi is olyan kibaszott bonyolult?
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem. Ő pedig egészen biztosan nem szeret... Karollal van! - mondtam annyira panaszosan, hogy lassan én is elkezdtem gondolkodni azon, mi van, ha kicsit tényleg féltékeny vagyok...?
- Édes... - suttogta gyengéden - Karol egy csaj, akivel kavargat, mert iszonyatosan hiányzol neki és próbál valahogy pótolni.
- Vagy tényleg szereti és rájött, hogy engem nem is szeretett egyáltalán! - lovaltam bele magamat. Elképzeltem Karolt és Jensont a templomban. 'Akarod az itt jelenlévő Karol Elfelejtettemavezetéknevét-t feleségedül?' kérdezi a pap. 'Ó, igen' feleli Jens és azzal a tipikus fejével néz rá, mikor beharapja az alsó ajkát és a szemei szinte nevetnek, annyira vidámak. Karol álszerényen, magát megjátszva nevetgél. Az anyukája feláll és könnyeit nyeldekelve tapsol.
- Lisette... kizárt dolog, hogy Jensont érdekelje Karol - legyintett Beijing lemondóan.
- Mindegy - sóhajtottam. - Menj, gratulálj Niconak - zártam le a beszélgetést. Szomorúan a vállamra tette a kezét aztán újabb mély sóhajjal elhagyta a szobát.



A hotel előterében vártam. Türelmetlenül doboltam a lábammal - alig vártam, hogy megjöjjön. Mikor végre feltűnt a hivatalos csapatruházatban, elé rohantam.
- Kimi... sajnálom. Bocsi az egészért, oké? - álltam elé. Megállt és furán nézett rám.
- Nem értem, miről beszélsz. Nem vagyok mérges. Semmi bajom nincs. Csak ha együtt megyünk el bulizni, ne a volt pasid miatt nyávogj, hanem szórakozzunk. - magyarázta halvány mosollyal, a napszemüvegét levette és a pólójába tűzte. - De persze nem tartozol magyarázattal. Úgy értem... nem járunk, nem vagyunk együtt, szabad vagy. - vonogatta a vállát. Nem járunk... nem vagyunk együtt... Akkor esett le, hogy Kimi sosem vett teljesen komolyan. Azaz... ez túl durván hangzik. Nem, nem használt ki, de barátnőjének vagy akár egy barátnő-jelöltnek sem tekintett. Azt hiszem, nem heverte még ő ki a válását.
- Persze. Nem... nem járunk - ismételtem. Hát igen. Kimi racionálisan fogja fel a dolgokat. Tetszek neki, ő tetszik nekem, ha jól érezzük együtt magunkat, akkor lehetünk haverok vagy olyasmi, akik között néha több történik barátságnál, de ez nem befolyásol semmit. Az ő világában akármit megtehetsz, ami boldoggá tesz és ha már nem tesz boldoggá... hát nem teszed.
- Vagy... én nem tudom. Úgy értem... én nem tudok elképzelni komoly kapcsolatot az egész... egész Jenni-dolog után. - szorította össze az állkapcsát szinte mérgesen, ahogy eszébe jutott a volt felesége. - Vagy te azt... vagy te mást látsz az egészbe? - feszengett, miközben próbálta kideríteni, hogy én mit is akarok tőle. És a francba is, kit áltatok?
- Nem. Nem, Kimi, teljesen igaz. - mosolyodtam el, odaléptem hozzá és megöleltem. - Csak... kicsit el vagyok veszve mostanában, tudod? - fújtam ki lassan a levegőt.
- Van egy ötletem. - kezdte - Felmegyünk, rendelünk kaját meg piát és elmeséled, hogy mi minden vezetett odáig, hogy most el vagy veszve... oké? Úgy értem... erre valók a barátok, nem? - vigyorodott el. Persze. Erre és hogy vadul smároljanak a liftben, hogy a volt pasid idegbeteg legyen és félreértse a helyzetet. Megrezzent a telefonom. Sms-t kaptam Beijingtől:

Beijing: atneztem rosa nevjegyzeket, van benne egy szulesz-nogyogyasz cime es telefonszama. elmegyek hozza, este gyere at es elmondom mi volt!!!

Te jó isten. Folyamatosan szervezkedik és rosszabb, mint az FBI. Sokkal rosszabb. Ha Rosanak takargatnivalója van, jobb, ha valahova nagyon messzire elbújik, mert ha a nővérem beindul, egy személyben testesíti meg James Bondot, Miss Marple-t és Watsont. Nem érdekel, Sherlock én vagyok.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése